Negyvenéves a Celelalte Cuvinte – Saját szavakkal (3.)
Mottó: „A szavak, melyeket olykor kiejtünk, nem tudják kifejezni azt, amit érzünk.” (Celelalte Cuvinte)
Az ismert váradi rockegyüttes, a Celelalte Cuvinte negyvenedik születésnapját ünnepelte decemberben. Precízen datálható a születése: 1981. december 11. Călin Pop énekes-gitárossal, a Celelalte Cuvinte frontemberével készült beszélgetésünk befejező részét olvashatják.
– Melyek voltak azok a koncertjeid, amiket soha nem felejtesz el, amikor igazán erős érzések töltöttek el a színpadon?
– Különösen a jubileumi koncertek ilyenek. Például a harmincéves. Vagy az akusztikus koncertünk Bukarestben, a Patriában. De felejthetetlen az Electric Live-on rögzített, a Sala Palatului-ban megtartott koncertünk is. A közönségünk énekelte a La mulţi ani-t… rajta van a YouTube-on is. Azt hiszem, el is érzékenyültem, sírtam picit, habár megpróbáltam visszafogni magam. Néhány újságíró viszont elkapta a pillanatot, nosztalgiás könnyeknek nevezték…
– Ha egy ismeretlennek bemutatkozásként mondanod kellene két-három olyan dalt, amin keresztül a legjobban megismerhet, melyek volnának azok?
– Nemrég, a Hirosima-koncert után jött egy angol alak, és mondta, mennyire tetszett neki, amit Raullal (Silaghi) ketten játszottunk. Sosem hallott a Cuvinteról. Arra gondoltam, vajon mit szólna, ha az együttessel látna… Ám hogy válaszoljak a kérdésedre, a kiválasztott dalok ezek volnának: Un sfârşit e un început, Dacă vrei, Iarbă prin păr. Lehet, hogy a Se lasă rău is, habár azt hiszem, ezzel sokakat kiábrándítottunk, például Pittiş azt mondta rá, hogy „elmetalizálódtunk”…
– Éppen ezzel kapcsolatban szeretném egy rajongótok, talán a legtávolabbi rajongótok kérdését tolmácsolni. Ő elkerült Ausztráliába, ám figyelte a tevékenységeteket, és azt szeretné tudni, hogyan következhetett be egy akkora váltás, mint ami a Se lasă rău és az előző lemez között van. Mennyire jellemez titeket az a lemez?
– Számunkra a váltás nem volt annyira meglepő, mivelhogy mi akartuk. Biztosan emlékszel, hogy az MTV legendás Headbangers’ Ball műsorai előtt volt egy Întâlnirea de la miezul nopţii elnevezésű műsor a Román Televízióban, Petre Magdin csinálta… Hogy ne késsük le a thrash metal hullámot, úgy gondoltuk, miért ne játsszunk mi is metált, de a mi stílusunkban, keverve picit a folklórral, a népzenét kicsit metállá alakítva, és nem másolva mások riffjeit. A bizonyíték: a Cina dragonului-t ma is játsszuk, és a címadó dalt a közönség mindig velünk énekli. Egyszer úgy is mutattam be, mint a „legvéresebb” dalunkat, mert a borítónk fekete-fehér, és a cím pirossal van írva. Voltak is, akik megjegyezték, hogy remélik, nemcsak olyanokat játszunk majd, amiket vérrel írtak a falakra…
– Melyek voltak a legszebb dolgok, amiket a rajongóitok, illetve az újságírók mondtak nektek az elmúlt negyven esztendőben?
– Elsősorban amikor a közönségünk azt mondja: „Szeretünk benneteket!” Ez a legnagyobb „fizetség”, szellemi és erkölcsi elismerés, amelyben részesülünk. Meg vagyok győződve róla, hogy a rajongók zöme megértette és elfogadta az évek során történt változásokat.
– Sűrűn hangoztattátok: nem politizáltok. Mégis próbáltak megkörnyékezni benneteket, hogy kampányok idején koncertezzetek bizonyos pártokat népszerűsítve. Apropó: szoktatok szavazni?
– Igen, elmegyünk szavazni. De nem vágjuk egymást fejbe, ha mások a politikai nézeteink. Igen, felkértek többször is, hogy játsszunk, de elutasítottuk. Egyetlen kivétel volt, egy helyi, váradi politikai alakulat, a kérésükre felléptünk, de ők kb. két évre rá meg is szűntek…
– Kérlek, mesélj arról, mit jelent neked az ihlet!
– Habár sokan beszélnek arról, hogy a dalok hány százaléka ihlet és hány százaléka verejték vagy munka, az ihletnek nem túl sok köze van az izzadtsághoz. Az ihlet – nem tudom, honnan jön, de nagyon fontos, hogy akkor, amikor jön, annak örülj, és résen légy. Ki ne hagyd! Sokszor akkor jönnek az ötleteim, amikor gyakorolok a gitáromon, máskor pedig éjjel. Gyorsan eldúdolom, elfütyörészem, lejegyzem, felveszem. Egyfajta híd ez egy felsőbbrendű entitás – amúgy nem vagyok vallásos – és közöttem. Egy kommunikációs ösvény azokkal is, akik hallgatnak bennünket.
– Kérlek, javíts ki, ha nem így van: nem tudok arról, hogy a négy évtized alatt nektek lett volna menedzseretek. A ti döntésetek volt ez, vagy csak így alakult? Voltak, akik megpróbáltak segíteni ilyen szempontból?
– Rendkívül nehéz olyan menedzsert találni, akinek tetszik is az, amit csinálsz. Igen, voltak olyanok, akikkel dolgoztunk rövid ideig. A ’90‑es évek előtt ez változó volt. Olyan intézmények, mint például a temesvári Diákok Háza vagy itt Váradon a volt ARLUS, ezeknek a vezetői igazán rendesek voltak velünk, és támogattak minket. Sokukat azonban csak a pénz érdekelte.
– Ha létezne itt helyben vagy valahol az országban rockmúzeum vagy zeneház, mit adományoznál neki?
– Már adományoztunk egyik rajongónknak, egy temesvári fazonnak dobverőket, pólókat, gitárt, plakátokat. Ő egy meta-traveller, és a lakását afféle múzeummá alakította át, a bukaresti tévében is megjelent, Sorin Toadernek hívják, és mindenhová román zászlóval jár. Nagyon előkelő helyen vagyunk nála, a Phoenixszel együtt. Ha volna rockmúzeum, gitárhúrokat tudnék adományozni, régi gitárokat esetleg. A „legendás” gitárt Marius szeretné örökölni. Ha egy múzeumnak ajándékoznék gitárt, azt úgy tenném, hogy a végén az örököseimhez jusson vissza.
– Hallottál‑e valaha is olyan dalt, amelyikre azt mondtad, hogy szeretnéd, ha te szerezted volna?
– Nem igazán.
– A közeljövőben megjelenik románul is egy könyv a Metallicáról és a dalok mögötti történetekről. Kérlek, válassz te is egy Cuvinte-dalt, és meséld el, milyen történet van mögötte. Esetleg a Iarba prin părt, hiszen van benne egy sor, miszerint „senki sem tudja még az ő titkát”…
– Óh, de hát nincs is nagy titok ott! Tinu fütyörészte egyfolytában a refrénjét, és azon gondolkodtam, hogyan tudnék belőle dalt csinálni. Megszenvedtem picit, de végül is megszületett a dal, a szöveget is megírtam: egy olyan lányról szól, akivel, ó, jaj, egy romantikus történet esik meg a fűben hemperegve, és a lányt később szerelmi csalódás éri… Sok olyan dalunk van, amely mögött történetek rejlenek. Például a Comoara. Olvastam egy nagyon érdekes Cezar Petrescu-könyvet, a címe Comoara regelui Dromichet, odaadtam Marcel Breazunak, és azt mondtam neki: „Olvasd ki, és írjál szöveget!” Ez nagyon nehéz dolog, mert a dallam már kész volt, és neki alkalmazkodnia kellett a szótagszámmal a ritmushoz. Évekkel később „viszonozta” nekem: miután megírtam a Maitreyát, ideadta a Dekameront, mondván: „Olvasd ki, hogy tudd, miről is énekelsz!”
– Egyszer eljön majd az utolsó Celelalte Cuvinte-koncert is… Szeretnéd tudni, hogy az lesz az utolsó?
– Nem, hiszen azt sem akarjuk tudni, mikor fogunk meghalni. Ez olyan, mintha szellemileg múlnánk el. Amikor életünkben utolsó alkalommal játszunk majd, nem fogjuk tudni előadás közben.
– Ami a negyvenéves jubileumi koncertet illeti, milyennek szeretnétek? Hallottam, hogy szó van a nagyváradi filharmonikusok közreműködéséről…
– Tudod, hogy van ez: ember tervez, Isten végez! Nem mindig jön be a számítás. Természetesen nagyon-nagyon szeretnénk, hogy szép koncert legyen, és örülnénk, ha összejönne egy nyolc-tíz állomásos turné az ország nagyvárosaiban. Nem akarjuk, hogy banális, „normális” koncertek legyenek. Azt szeretnénk, ha a publikum úgy jönne, mint egy ünnepre, mint egy jubileumra… Az is lehet, hogy egy karácsonyi vásáron is fellépünk majd, mindez függ a lehetőségektől és a járványtól is. Valóban nyitottak vagyunk a filharmonikusokkal való együttműködésre. Ha most nem sikerül, akkor valamikor a jövőben szeretnénk, hogy a zenekar történetében legyen egy fellépés egy teljes szimfonikus zenekarral. Viszont, figyelem: azoknál az együtteseknél, mint például a Metallica, amelyek már csináltak ilyet, a szimfonikusok „csak” kísérték a rockzenekarokat; mi „beszélgetni” szeretnénk velük… Ezért sem könnyű megvalósítani.
– Említetted a járványt. Tudsz valami pozitívumot mondani a pandémiával kapcsolatban?
– Ez olyan időszak volt, amikor elég sok ihletben volt részem. Szereztem is egy dalt, Speranţa în glas, sokan értékelik. Mivel nem nagyon tudtunk találkozni, örültem, hogy megírtam ezt a dalt… Mindebben a rosszban megpróbáltam kiaknázni azt a jót, ami még megmaradt. Kéznél volt az itthoni gitár, születtek ötleteim, csináltam egy profi módon összevágott klipet, amelyben az erkélyemen énekelek, játszom. Mindezt a telefonom segítségével.
– Van, amit megbántál pályafutásod során? Sikeres zenésznek érzed magadat?
– Nem hinném, hogy hajszoltam volna a sikert. Azt szerettem volna mindig, hogy azok, akik magukra találnak a dalainkban, értékeljenek minket. Megbánások? Túl kevés ahhoz, hogy észben tartsam őket…
– Hobót idézve: a sikernek ára van, nem titka. Ezért nem is érdekel a titka. Viszont néhány éve megkérdeztelek, mi a sikered ára, és nagyon tetszett a válaszod…
– Azt hiszem, elvállaltuk és elviseltük, tudtuk kezelni a népszerűségünk terhét.
– Tudod még, mit mondtál akkor? Azt, hogy: „Megérte!”
– Elmondom újra: megérte! Ha visszamennék az időben, ugyanúgy, ugyanazt csinálnám!
(Vége)
Dajka Attila
Nyitókép: A Celelalte Cuvinte 2021-ben. Fotó: Ovi D. Pop
Galériabeli fotó: Călin Pop és fia, Marius Pop a stúdióban
(Megjelent a Várad 2022./1. számában)
