a fene megette az egészet
sokan hajtogatták ezt akkoriban, bár
lövésem sem volt, pontosan mire is értik, ahogy ott
ácsingóztam az utcasarkon, a harmincas évek közepén,
számból kilógó cigarettával, mint a vagányok
a filmekben, nagy dolog volt, ha némi sört tudtam
csövelni, néhanapján egy kis whiskyt is, de mindenki
le volt égve, mi is, apáink is, és mindannyian
csak löktük a dumát, keménykedtünk, tétlenségünkben
a bicepszünket feszegettük, olykor le-leruccantunk
a partra, de a csajok az aranyifjakkal lógtak,
akiknek autójuk volt (még a nehéz időkben is
voltak aranyifjak), kanárisárga sportautókkal
száguldozó ifjak, akik befordultak a sarkon, csapkodták
a kocsiajtót, heherésztek, bármelyiküknek szét tudtam
volna rúgni a seggét, de a csajokat mindez hidegen hagyta,
elhúztak a macsókkal, és hajuk lobogott
a szélben, kemény idők voltak ezek, ott állni az
utcasarkon, lógó cigarettával, senki a közelben,
akivel verekedni, keménykedni lehetett volna,
és gyűlöltük apáinkat, akik hintaszékben ültek és
egész nap az újságot bújták, munkahely nélkül, lógó
belekkel, lógó élettel – aszottan, élettelenül, haszontalanul.
konzervhúson és babon éltünk, mégis kinőttük
régi ruháinkat, és kiszöktünk éjszakánként, hogy
utcalámpák alatt ácsorogjunk, vagy
a parkban egy padon bort, sört, gint vedeljünk,
dumáljunk és cigizzünk, és hogy a fene
megette az egészet.
kemények voltunk, bár nem volt kivel keménykedni,
a nagy depresszió suhancai voltunk,
esküdöztünk, hogy soha nem leszünk olyanok,
mint apáink, és apáink apái.
hogy kitörünk ebből a szarból
és képmutatásból.
valamire mégis rájöttünk.
valamire mégis rájöttünk, ahogy ültünk
a sötétben, ittunk és cigarettáztunk.
a kérdés csak az, melyikünk
jött rá először.
cigarettánk parazsa világított a
sötétben.
nagyszerű srácok voltunk.
kacajunk mint penge hasította
az ostoba levegőt.
Los Angeles, 1935