Háború utáni megújulás
Nagyot ugrunk az időben Nagyvárad történetében, de nemcsak évtizedeket, hanem politikai rendszert is átugrunk mostani írásunkban. A Monarchia idejében történteket egy időre elhagyjuk, és egyenesen a népi demokrácia első éveiben Nagyváradon történtekről tudósítjuk a kedves olvasót.
A Nagyvárad számára 1944. október közepén véget ért második világháború mély sebeket ejtett mind a város testén, mind a lakosság nagy részének lelkében. 1945-ben kezdtek hazatérni a hadifoglyok és a koncentrációs táborokba elhurcolt nagyváradi zsidó közösség életben maradt tagjai, a város pedig kezdett magához térni mind közigazgatásilag, mind gazdaságilag. Mindent újra kellett szervezni a hivataloktól a legfontosabb élelmiszerek és közszükségleti cikkek gyártásán át azok ésszerű elosztásáig.
Idősebb iparos mesélte e sorok írójának, hogy a városházától kapott fekete‑, illetve horganyzottlemez-kiutalást az Andrényi cég Nagyvásár téri üzletében váltotta be a bádogos. Az alapanyagokat a műhelyében feldolgozta, és rövid idő múlva már az említett boltba szállította a kályhacsövet, szeneslapátot, vödröt, teknőt és más fontos, akkoriban hiánycikknek számító árucikket. Ugyanígy volt ezzel a többi kisiparos és kisüzem is, hiszen a háború utáni első hónapokban szinte minden ipari termék hiányzott a boltokból, és majdnem mindent „pontra” vagy jegyre, illetve kiutalásra lehetett kapni. Nem volt ez másképp az élelmiszerekkel sem. Sok minden hiányzott, azonban a lelkesedés, a felszabadulás miatt érzett öröm pótolta a hiányosságokat – emlékezett vissza a szemtanú.
Az élet azért lassan visszatért a rendes kerékvágásba. Látszik ez a napilapok hirdetéseiben is. A polgár már vásárolni akart, mégpedig – hogy csak az érdekességeket ragadjuk ki a sorból – művészlemezt, paplant, használt ágyneműt, cséplőgépet, anilinfestéket, zsákszőnyeget, mély gyermekkocsit, télikabátot, szekeret. Eladók is egyre többen hirdettek, mégpedig zsákot, varrógépet, szőnyeget, állólámpát és egyéb használati cikket. Bő volt a kínálat állásokban is. Pápay Jutka például első osztályú cipészsegédet keresett, más angóra fonásához nőket (rokka van), megint más az illatszerészszakmába gyakorlott eladónőt. Azonkívül gyakorlattal bíró csomagolót, könyv‑ és papírszakmában járatost, fényképész retusőrt alkalmaznának a vállalkozó iparosok, kereskedők. A szolgáltatók is mocorognak már, varrógépet, zongorát, írógépet javítók ajánlják szolgálataikat.
Most azonban térjünk vissza a város ostrom utáni állapotához, és nézzünk bele a korabeli lapokba. A harcok nyomainak eltakarítása, az üzemek és gyárak újraindítása volt az új vezetés gondja mindenekelőtt. A romok… Hogy fogalmat alkossunk a belváros állapotáról, idézzünk pár sort Ványai Mária Hidak a viharlámpa fényében című könyvéből.
„Másnap, hétfőn (1945. február 5‑én), tanítás után az otthon kapott két kerek pénzből az egyikkel a Garasos hídfőnél jegyet váltottam. A híd deszkapadozata töredékes, hiányos, sikamlós, nagyon csúszós volt. A városháza irányába jól ismertem az utat. Kátyús volt mindenütt a járda. Pillanatra megálltam az Andrényi vasáru üzletház kiégett, kormos-üszkös oszlopsora előtt. Bent a bútorzat összeborogatva, a még álló polcok üresek voltak.”
Amint korabeli leírásokból tudjuk, a Kossuth utca és Fő utca sok épülete megsérült az ostrom alatt, általában kisebb találatokat kaptak az ezekben az utcákban álló házak, így a Fekete Sas palota is. Komolyabb találatot kapott a Kishíd sarkán álló Dunkel-ház – teljesen kiégett, le kellett bontani –, akárcsak a Fő utcán a Szent István-palota. Sanyarú sorsa volt a városháza épületének is. Idézzük újra Ványai Máriát: „A városháza tetőszerkezete teljesen leégett. A padlástér, a nagyterem feletti mennyezet beszakadt. Az emeleten az ajtók, ablakok kiégtek. A szennyvízelvezető csatornarendszer meghibásodott. A vízvezeték-hálózat tönkrement. A pincében több mint egy méter magasan volt a vízszint. A villamoshálózat a víz martaléka lett. A levéltárat még a bombázások, majd az ostrom elől a pincébe hordták; a vízből mentették, ami még menthető volt. Néhány, viszonylag épségben maradt helyiséget kiürítettek, és ott szárították a levéltári anyagot. A mérnökök keresték és szerencsére megtalálták az eredeti tervrajzát. Nagyon gondosan, tégláról téglára bontották a tönkrement épületrészeket.”
Volt tehát munka elég, hisz városszerte romok és fosztogatások nyomai. Azonban az élet élni akart, a lelkes városvezetés pedig mindent megpróbált, hogy minél hamarabb újra rendes kerékvágásba lendüljenek a dolgok. A legfontosabb a felrobbantott Kishíd pótlása volt. Ebben nagy segítségére voltak a városvezetésnek a helyben állomásozó katonai alakulatok, ezek a polgári erőket segítve emberi és gépi erőt is bevetettek, így hamarosan elkészült egy pontonhíd, majdnem a városházával egy vonalban. Közben pedig épült az ideiglenes fahíd, a majdani betonhíd elődje. Ez azonban a következő fejezet témája lesz.
Térjünk most vissza a romos házak számbavételére és a károk felmérésére, ugyanis a romeltakarítást aránylag gyorsan befejezte a város lakossága. El kellett kezdeni tehát az újjáépítést azért is, mert lakáshiány volt, és a kiégett, kifosztott boltokat is újra kellett indítani. Ezt mindenki tudta és megértette, azok is, akik kiadó lakást vagy üzlethelyiséget kerestek. De az állástalan építőipari munkások szempontjából is fontos volt az újrakezdés.
A Népakarat című napilap 1945. június 15‑én megjelent száma a következőt írja: „Többször is beszámoltunk már arról, hogy Nagyváradon bizottság alakult az építkezések beindításának gyorsítására. Az említett bizottságnak végtére is sikerült megtörni a közönyt és rábírni a tőkét arra, hogy más, kétségtelenül sokkal több hasznot hajtó, de a társadalomra és a dolgozókra nézve káros befektetés helyett a kevesebb nyereséggel járó, de mindenkire nézve hasznosabb célt, az építkezést szolgálja.”
A súlyosan megrongálódott Szent István-palotát például az épület tulajdonosa, az Orsolya rend le akarta bontani, azonban az idézetben említett bizottsággal való tárgyalások után elállt a tervtől, és az épületben lévő nyolc üzlethelyiséget hat évre ingyen bocsátotta olyan kereskedők rendelkezésére, akik vállalták a helyiségek rendbehozatalát és a tetőszerkezet helyreállítását. Egy-egy üzlethelyiség felújítása akkori pénzben átlag 20-30 millió lejbe került.
„Eddig öt cég vállalta ezt az egyezséget, úgyhogy a munkálatok napokon belül megkezdődnek. Ezen a téren a város is komoly áldozatot hozott. A törvény ugyanis biztosítja a város ama jogát, miszerint a kibombázott épületeket kisajátíthatja. Ettől azonban a város ezúttal eltekintett, módot talált a tulajdonosoknak a felépítésre, tekintettel a hatalmas lakás‑ és üzlethiányra, sőt elengedte az építkezési taxát is, mely igen nagy összeg, mert minden esetben az építkezési költségek hét százalékát teszi ki.” Magánszemélyeknek is adtak ki engedélyeket, például a Velence-parton három, a Kommendáns réten öt lebombázott ház helyére kaptak építkezési engedélyt a károsultak.
Közben a város is építkezésbe kezdett. Megkezdték a Báthory (ma C. Dobrogeanu-Gherea) utcai népfürdő építését, rendbe hozták a Schlauch tér és a Fő utca sarkán lévő föld alatti illemhelyet, és új építésébe kezdtek az akkori Sztálin (korábban Bémer, ma Ferdinand) téri Sebes-Körös parton. Hozzáláttak a városháza rendbehozatalához is.
A városháza műszaki osztálya nagyszabású tervet dolgozott ki a Bunyitay liget Munkás ligetté való átalakítására is. A tervben szerepelt a ligetben található „egészségtelen és bűzös szeméttároló” felszámolása, majd az egész terület egy szintre hozása és teljes rendezése. Az új ligetet a budapesti Városliget mintájára tervezték, szabadtéri színpaddal, mutatványos résszel és szórakozóhelyekkel. Az építkezések tehát beindultak olyannyira, hogy hamarosan hiány lett építőipari segédmunkásokban, és a még munkanélküli pár kőműves is hamarosan álláshoz jutott.
Voltak azért problémák, nem is kicsik. Ugyancsak a Népakarat című napilap egyik 1945‑ös lapszáma Lopják a háborús kárt szenvedett épületek értékes anyagát címmel közölt cikket. Idézzünk néhány sort az írásból! „A bombázások során és az ostrom alatt a város hatalmas károkat szenvedett. De nemcsak a hivatalos város szenvedett sokat a bombázások idején, hanem magánosok is, és még ma is egyes városrészeken: Velencén és a Nilgesz-telep környékén kiégett házak mellett visz el utunk. Bent a város szívében is áll több romház. A Hübschenberger, volt Ritoók Zsigmond utcán és a Schubert utcán. E romházak anyaga a tolvajok martaléka.”
Vajon miért nem intézkedtek akkoriban a város vezetői valamilyen határozatról arra vonatkozóan, hogy a romos, kiégett épületek tulajdonosai kötelesek legyenek gondoskodni a még használható építőanyagok megóvásáról? Ki tudná ezt ma már megválaszolni?
Mindenesetre a cikkben olvashatunk olyan épületről is, ami nem sérült meg sem a bombázáskor, sem az ostrom alatt. Ez pedig az akkoriban Mátyás király nevét viselő (ma Kolozsvári) úton álló iskola épülete volt. „A múlt év augusztus hava óta – mondják az arra lakók – senki sem törődik az épülettel. Az iskola épülete csak kissé sérült meg az 1944. június 2‑i bombázáskor és 1944. szeptember 6‑án. Az egyébként masszív épületben a felszabadító orosz hadsereg egyik élelmezési raktára állott. Ma üres, egy lelket sem találni az épületben. De nincs már az épületnek egyetlen ablaka, egyetlen ajtaja sem. Megítélésünk szerint csak itt 30-40 millióra becsülhető a kár.”
Mint látjuk, nehéz idők voltak, sok lelkesedés és munka kellett a megújuláshoz, a város újra élhetővé és életképessé tételéhez. Következő lapszámunkban tovább emlékezünk ezekre az időkre a korabeli sajtó segítségével.
Farkas László
Nyitókép: Május elsejét ünneplik 1945-ben az akkor Malinovszkij marsall nevét viselő váradi főtéren
Forrás: Népakarat c. napilap
(Megjelent a Várad 2021/12. számában)