Egy ateista vádirat és védőbeszéd 1770-ből
Első ízben találkozni a francia-német enciklopédistával, Holbach bárójával erőteljes, feledhetetlen élmény volt. Könyvét, A természet rendszerét véletlenül fedeztem fel, rögtön megrendeltem, és élvezettel olvastam – frissessége, aktualitása elfeledtette velem az időnként nehézkes írásmódot, vagy a tényt, hogy megjelenésekor, 240 éve még mindössze négy elemről beszéltek a kémikusok.
Aktualitása persze elkeserítő is. Holbachnak ezt az 1770-ben megjelent könyvet ma már nem kellene névtelenül kiadnia, tartva a börtönbüntetéstől – nyugaton legalábbis –, több értő fülre is találna, de ijesztő, hogy A természet rendszerében leírtak gyakran ma is radikális gondolatnak számítanak. Ezt a maga koráról legalábbis jól tudta a szerző, mert rendkívül körültekintően írt. Ez nem azt jelenti, hogy egy gondolatmenetet is feladott volna az álláspontjából, hanem azt, hogy igyekezett megválaszolni minden felmerülő kérdést, körbejárni minden témát, megvédeni minden álláspontot, az akkori szerény lehetőségekhez mérten. Írt a materializmusról, a szabad akarat nemlétéről, eljutva a mitológia és teológia asztaláig, és felborítva azt. Kivesézte az ateizmust, állítólagos veszélyét a tannak, az egyház visszásságait, mindezt azért, mert – mint azt előszavának első sorában írja – „az ember csak azért boldogtalan, mert félreismeri a természetet”1.
Mielőtt közelebbről megismerkedünk a megjelenésekor nagy port kavaró könyvvel, nézzük meg, ki volt Holbach bárója, az 1723-ban született Paul Henry Thiry. Anyja a püspök adóbehajtójának lánya volt, apja borász, az ifjú Holbach tanulmányait finanszírozó nagybácsi pedig tőzsdecápa. Az ő vagyonát a családéval összeadó ifjú Henry dúsgazdag lett, társadalmi szolgálatának köszönhetően azonban még a kádári érában kiadott könyvben is megjegyzik, burzsoá volt, ez tagadhatatlan, de ezt elnézhetjük neki, amikor arra gondolunk, hogy Café de L’Europe névre hallgató szalonjában a korabeli nagyok összejárhattak. Vendégei közt tudhatta Jean le Rond d’Alembert-t, Claude Adrien Helvétiust, Adam Smitht, David Hume-ot, Benjamin Franklint és nem utolsósorban izgága és szemtelen barátját, Denis Diderot-t.
Az Encyclopédie hasábjain megtaláljuk fordításait, ugyanakkor számos könyvvel bombázta az értő füleket, és tette kellemetlenné az egyházi urak mindennapjait. Ezek közül a Szentek képtára található meg magyar nyelven, amelyben könyörtelenül rántja le a leplet az egyház néhány fontos alakjáról.
A természet rendszere 1770-ben jelent meg, bizonyos Mirbaud-nak, a francia akadémia titkárának neve alatt – aki már tíz éve nem volt az élők között –, ráadásul Londont tüntetve fel megjelenési helyként, szemben Amszterdammal, ahol valóban nyomtatták. Ez az alakoskodás nem volt hiábavaló, hiszen az Enciklopédia megjelenésekor már tudni lehetett, hogy az egyház nem nézi tétlenül, ha kritikával illetik: Diderot például rács mögé került akkor. Mindössze nyolc-kilenc közeli barát tudta, hogy Mirbaud mögött Holbach bújt meg, és persze a későbbi, szabadabb világok olvasói.
Holbach mint francia materialista azt hirdette, hogy ha egy ember a természettudományos ismeretek birtokában van, nem válhat vallásossá, hiszen a hit és a racionális gondolkodás egymással éles ellentétben van. Könyve első részének már a címe is kellően tartalmas, „A természet és törvényei. Az ember. A lélek és a lelki képességek. A halhatatlanság dogmája. A boldogság” fejezetei az empirizmus és a materializmus mellett törnek lándzsát („a fizikai világ és a tapasztalás az, amire vissza kell vezetnünk minden vizsgálódásunkat”), miközben heves támadásokat intéznek a metafizika ellen: „akár lustaságból, akár félelemből, lemondtak érzékszerveik tanúságáról és minden cselekvésükben és vállalkozásukban a képzelet, a rajongás, a megszokás, az előítélet és – mindenek előtt – a tekintély által vezettették magukat”2 (15.). Rímel erre egyébként Richard Dawkins evolúciós biológusnak, korunk ateista tudománynépszerűsítőjének lányához írt levele3, amelyben három rossz érvre hívja fel az akkor tízéves gyermek figyelmét: a hagyományra (Holbach megszokásként említi), a tekintélyelvűségre és a kinyilatkoztatásra (képzelet).
Holbach leírja, természeti jelenségek csak természeti jelenségekből származnak, ami abban teljesedik ki, hogy – Darwin előtt, bár igaz, Arisztotelész után jóval – súrolja az evolúció lényegét: „az emberiség, feltételezhetően, különböző átmeneteken fokozatos átalakulással jutott abba az állapotba, melyben látjuk”4. Később hasonló érdekes megjegyzést tesz ezzel kapcsolatosan: „Megkérdezésünk nélkül helyezett bennünket a természet egy időre a szerves lények sorába és beleegyezésünk nélkül fog kényszeríteni, hogy menjünk el innen és foglaljunk el egy másik helyet.”5
Természetesen ír a lélekről is, arról a metafizikai szubsztanciáról, ami a materialista Holbach számára teljességével értelmezhetetlen: „Mit is mondhatna megismerésünknek az a szubsztancia, amin semmi olyan sincs, aminek megismerésére érzékeink képesítenének bennünket?”6 Több mint kétszáz év elteltével mit sem változik a tudományos álláspont – ezúttal segítségül hívhatjuk Carl Sagan asztrobiológus tudománynépszerűsítő szavait: „A test és a lélek úgynevezett dualizmusáról, arról az elképzelésről, miszerint a test anyagában valami egészen más anyagból készült, elmének nevezett valami lakozik, nem fogok semmilyen hipotézist előadni ezeken a lapokon, egyrészt a biológia legutóbbi történetének világosan kirajzolódó irányzatai miatt, másrészt mert az égvilágon semmiféle bizonyíték nem támasztja alá.”7
Holbach azt sem fogadja el, hogy a hívek a tudomány által egyre kisebbre nyirbált, mai kifejezéssel élve „fehér foltokba” kapaszkodnak, amelyek aktuális tudásunk még ismeretlen területeit jelentik: „És ha az okok láncolatában akadályok bukkannak föl, melyek megnehezítik kutatásukat, vállalkoznunk kell azok legyőzésére. (…) Ilyenkor elégedjünk meg annak beismerésével, hogy a természetnek vannak olyan erői, melyet nem ismerünk, de soha ne helyettesítsük az ismeretlen okokat fantomokkal, fikciókkal vagy értelmetlen szavakkal (…)”8 A 21. század hajnalán Richard Dawkins hasonlóan érvel: „A kreacionisták nagy előszeretettel keresik a mai tudásunkban meglevő hézagokat. Aztán mihelyt rábukkannak egy vélt hézagra, azonnal és magától értetődően feltételezik, hogy azt Istennek kell betöltenie.”9
Az első rész XI. fejezetében érkezik el a szabad akarat tanának cáfolatához. Miután a korábbi fejezetekben leírja, hogy a lélek nem áll külön a testtől, ennélfogva az anyagi és fizikai okok hatásának alá van vetve, így fogalmaz: „Életünk: vonal, amelyet a természet parancsol leírnunk a föld felszínén, anélkül, hogy egy pillanatra is eltérhetnénk tőle”10. Elmagyarázza, hogy az egyháznak érdeke volt a szabad akarat tanának erősítése („feltételezték, hogy ha az emberek minden cselekedetét szükségszerűnek tekintenék, akkor nem lenne joguk megbüntetni a kártékony cselekedetet”11), ugyanakkor kifejti: ahhoz, hogy szabadok lehessünk, a természetnél magánál kellett volna erősebbek lennünk.
Holbach nem kerüli meg azt a kérdést sem, hogy a fatalizmus tudatában élő társadalom hogyan viszonyuljon a bűncselekményekhez. Azt írja12, a büntetések pórázon képesek tartani az emberek szenvedélyeit, ahogy a neveléssel, a közvéleménnyel, a példával vagy a szokással is kedvező hatásokat érhetünk el. Véleménye szerint az emberek tettei akár szabadok, akár kikényszerítettek, a társadalomnak büntetnie kell, amennyiben nyomós érvei sem tudták „legyőzni az ő romlott természetük ösztönzéseit”13. Elébe megy ugyanakkor azoknak a vádaknak is, amelyek szerint a fatalizmus arra kényszeríti az embert, hogy „ne induljon fel semmin”. A báró erre így válaszol: „De hát tőlem függ, hogy érzékeny vagyok-e vagy sem? Ura vagyok-e annak, hogy érezzem vagy ne érezzem a fájdalmakat?”14
Korunk neves ateista idegkutatója, Sam Harris Free Will15 című könyvében hasonló kérdéseket boncolgat egyébként, megerősítve Holbach véleményét, miszerint büntetéssel érhetünk el kedvező hatásokat.
„Az istenségről; létének bizonyítékairól, tulajdonságairól; miképpen befolyásolja az emberi boldogságot” – szól a könyv második részének címe. Holbach elképelése szerint az ember félénk és bizalmatlan lévén, a fájdalmat megismerve óvakodott mindentől, ami ismeretlen16, a dolgok mögöttes mozgatórugóit pedig nem találva istent kezdte keresni – ahogy korábban írja: „Az égre szegezték tekintetüket, hogy semmit se lássanak a földből”17. Erre a gondolatmenetre könyve első fejezetében már ad egy választ: „Az igazi természettudomány feltétlenül magával hozza majd a teológia összeomlását.”18
„A teológia ellentmondásai” fejezetben előbb a metafizikai, elvont „rémkép” megalkotásáról beszél, majd arról, hogyan adtak az isten fogalmának ismét emberi alakot a ráruházott erkölcsi tulajdonságoknak köszönhetően. A megfoghatatlanná alakított isten kapcsán akaratlanul is eszünkbe juthatnak Határ Győző író és filozófus szavai: „Hitnek ellentmondani nem lehet. Hitet észokokkal bizonyítani-megtámadni nem lehet. Minden teológiai ködvárépítés csak annak a jele, hogy a hívő tudat tömjéngomolygásában felmerült a sátán szarva, s aranyhegyén, a hívőben megcsillant a kétely.”19
Holbach kikezdi azt az álláspontot is, miszerint isten jó volna: „nem vagyunk-e kénytelenek őt okolni a sajgó fájdalomért, heves lázért, járványokért, éhínségért, az emberi nemet pusztító háborúkért?”20 Nem kíméli a túlvilágot sem, ez az a hely szerinte, „ahol az égi uralkodó minden bizonnyal változhatatlan jólétet biztosít mindazoknak, akiktől a földi életben megtagadta ezt”21.
A későbbiekben egyértelműen összefoglalja, amiért korábban kardoskodott: „Ha egyesek azt állítják, hogy isten egyáltalában meg nem ismerhető, nem látható, nem érzékelhető és nem lehet róla semmit pozitíven állítani, akkor legalább hagyják meg azt a jogunkat, hogy kételkedjünk létezésében.”22
Könyve következő oldalain sorra veszi a panteizmus, a deizmus és teizmus fogalmait, aztán szembenéz a legvitatottabb kérdésekkel is. Az erkölcs kapcsán azt írja, „a természet az embert arra biztatja, hogy szeresse és fenntartsa önmagát, szüntelenül növelje boldogságát: a vallás azt parancsolja, hogy egyedül a rettenetes és gyűlöletre méltó istent szeresse, megtagadja önmagát, feláldozza iszonyatos bálványainak szíve legédesebb és legjogosabb örömeit.”23 További párhuzamokat von, a természet az embert hasznos felfedezésekre, a haza szolgálatára buzdítja, írja, míg a vallás haszontalan álmodozások, végtelen viták okozója. Érdekes párhuzamot találunk ugyanakkor a demokrácia és teokrácia rendszereivel: „a természet azt mondja a fejedelmeknek, hogy ők is emberek (…), a vallás viszont azt mondja, hogy az uralkodók istenek”24, akiket a vallás, mint fogalmaz, megront – ha pedig az uralkodók romlottak, akkor törvényeik is.
A könyv utolsó fejezeteiben védőbeszédet tart az ateizmus mellett, azt írva, „már az ateista puszta nevének hallatára is hideg futkos a babonás gerincén, felriad a deista is, a pap dühbe gurul, a zsarnok máglyát rakat és a köznép tapsol a büntetésnek, mellyel esztelen törvények sujtják az emberiség voltaképpeni barátait.”25 Tisztázza a fogalmat, szerinte az ateista „a rajongástól mentes, a tapasztalás és érzékelés által vezetett ember”26, aki nem fogadja el „az emberek megzavarását szolgáló s az emberiséget igen káros tébolyba döntő agyrémet”27.
Az ateizmus és az erkölcs kérdésére is kitér, csípősen jegyezve meg: „az ateistának eggyel kevesebb ürügye van természetes gonoszsága gyakorlására, mint a hívő fejedelemnek”28, de kifejti ugyanakkor, a hitetlen ember mindenki másnál jobban tudja, hogy érdekében áll gyakorolni az erényeket, hiszen jóléte ezektől függ.
Az ateizmus hasznáról, illetve veszélyeiről írva azt állítja, a hívő „ezer ürüggyel többet talál” arra, hogy ártson az emberiségnek, mint a hitetlen, egy ateista képzeletét ugyanis „nem lehet megrészegíteni”.
A természet rendszere az anyag és a mozgás, a materialista világnézet alapjaitól a hitetlenség társadalmi hatásainak elemzéséig hosszú utat jár be tehát, mindvégig óvatosan és pontosan érvelve az ügy mellett, amelyet képvisel. Jellemző a könyvre ugyanakkor a csípős humor, de az őszinte megvetés is, amelyet a francia báró mint az egyház és a hit ellensége jogosan érezhetett azokkal szemben, akik, mint írja, bilincsbe verik „az emberi észt és a nemzetek boldogságát”29, és akiktől tartva álnéven, bujkálva jelentethette meg vádiratát és védőbeszédét, a mai ateista mozgalmárok előtt két és fél évszázaddal.