Titántorkú Sámson
(részletek)
[INTRO]
‘heavy metal thunder’
(Steppenwolf: Born to Be Wild)
Ég a szülőágyon egy szépasszony arca,
kövér páracseppek legelésznek rajta.
Ki a kezét fogja: mintha Toldi Miklós,
a rádióból meg segít tolni Meat Loaf.
Elfordul az orvos, mert fogó kell neki,
ugyanis a baba ököllel törne ki.
Nem látja így senki, hogy tartja az ujját:
ahogy a tömegek Black Sabbath-ra zúzzák.
A másik kezét is kidugja és rátol,
mintha fesztiválon bújna hálózsákból.
Elkapja a doktor, mielőtt leesne,
felsóhajt a padlón a megmentett csempe.
Felüvölt a gyermek. Minden összerezzen,
esemény történt a galaktikus rendben,
eltöpreng az egész Föld az elmúláson…
Így jött a világra Titántorkú Sámson.
Nem is ő jött ide, mi értük őt utol,
ismerte már régről a Menny és a Pokol,
nem volt ő sem ördög, sem ember, sem angyal,
s nem sejtette senki, mit kezd majd a Hanggal.
De azért fejlődtünk, azért telt az idő,
hogy majd őt kísérni legyen erősítő,
érte találtuk fel a villanyt, a gitárt,
s minden tiszta hörgés mellette agitált.
Hogy mért nem emlékszünk? Hogy nem vettük észre?
Miért nem hullattunk csepp könnyet sem érte?
Elmondom: mikor az idő elérkezett,
kidobta magából a közemlékezet,
élete törlődött, hiba a naptárban,
akik tudnak róla, belőlük csak pár van –
elmegyógyintézet, alkohol, meg drogok…
aki elolvassa, érti majd az okot:
ködöt követel a tudat feldúlt tája,
amin végigrombolt Sámson vad metálja!
[VERSE #1]
‘attack, attack, attack, attack’
(System of a Down: Attack)
Beborult ég alatt egy kiborult gyermek
nézi, hogy kamaszok éppen csövest vernek,
sötét gondolatok omlanak arcába,
ütközetre készül, nagy loboncát rázza,
mint a harci kongát, ütik dobhártyáját
pörzsölő riffekből kiszabadult málhák,
odalép a vásott ütlegelők közé,
pofon csattan rajta, s válaszul az övé.
Az ütés öröme azonnal elkapja,
ökle mintha volna egy szamár állkapcsa,
ezer filiszteus ellen szavatolva,
s lelkét az igazság izmos szava tolja.
Nem kérdez ő semmit, nem is töpreng sokat,
kihint az aszfaltra néhány kamaszfogat.
Nem tudhatja szegény, mit vállal magára,
hogy az igazságnak megvan a nagy ára:
ezek az elzüllött hajléktalanverők,
kik a gyengébbeken demonstrálnak erőt,
apának neveznek gengsztert és drogbárót,
akik pókként szőttek kapcsolati hálót,
s fiaikat abban csaliként nevelik:
ki a kölykökbe köt, azonnal megeszik.
Véresszájú senkik hazafutnak sírva,
máris keverődik hősünk betonsírja,
s mivel már nem számít semmit a látszat ott,
nyíltan hirdetnek egy hajtóvadászatot,
elöntik az utcát kövér terepjárók,
fiatal BMW-k, rozsda-evett Arók,
a sok fejvadász a várost felkopogja,
de a fiú nem lesz egyiknek se foglya.
Amikor még izzott hősünk acélökle,
s a csövest rábízta a rohammentőkre,
meglátott odébb egy szelektív konténert,
meg egy csinos hölgyet, aki épp ott térdelt:
tantrikus jógával készült a műszakra,
de most fölfigyelt a tesztoszteronszagra.
A fiú zavartan a kukához lépett,
belehajigált pár összepréselt fémet,
a nő nem sietett, nyugodtan megvárta,
míg a hős ránéz a térdelő szempárra.
Később, átizzadva beszélgetni kezdtek,
a nő elmondta, hogy ne várjon egy percet
sem a hősünk, mert ő tudja kikbe kötött,
öt család uralja a várost, s az ötöt
egyszerre sikerült felprovokálnia,
adott egy kulcsot is: ott az a Dacia,
csomagoljon össze, s menjen minél előbb,
nem ő lesz az első, kit e banda lelőtt.
Nem fogadja el a fiú a Daciát,
hiába sírdogál a nő halálfiát,
gyalog vonul ki a környező hegyekbe,
s amint tábort verne, rátámad egy medve,
egy kamasz oroszlán, nagyjából akkora,
de most gyorsan elszáll az állat agg kora,
mikor Sámson minden dühödt erejével
szerencsétlen pára tüdejébe térdel.
Általában békés állatvédő lévén
hősünk szomorkodik a medve friss vérén,
mit csak azért kellett most kiontania,
mert elüldözte a városnyi maffia.
Igen haragos lesz, megfogja a medvét,
s ledobja a hegyről, oda, hova nemrég
összegyűlt tárgyalni az öt család fője,
s a medve nagy zajjal toccsan a tetőre.
[VERSE#2]
‘make his fight on the hill’
(Metallica: For Whom the Bell Tolls)
Sámsonnál a hegyen van egy aggregátor,
erősítő, gitár, s ott fönt vad metált tol,
klasszikus számokon edződik a Hangja,
mikor fülébe kong a város harangja,
s nyomában a pánik foszlányai jönnek,
lelke nem áll ellen ilyen kín-özönnek.
Lerombol a völgybe, elborult szemekkel,
magában dohog, hogy hát, ha nektek ez kell,
kitakarítom én az egész porfészket,
itt rendetlenkedni mégis hogy’ merész’tek,
s mondja még magában, pedig nem is látja,
mi hozta a várost ilyen szörnyű lázba.
De amikor leér, már minden világos:
öt vad hadseregtől kínlódik a város,
korrupt rendőrök és kibérelt birkózók
dúlják föl a teret, kisutcát és korzót,
az öt család rendelt népirtó-üzemet,
felhúzhatta őket a medvés üzenet.
Sámson nagyot kacag, Hangja messze nyúlik,
s mint az agarak a folyton szökő nyúlig,
mind az öt hadsereg hősünk irányába
úgy szalad, ahogy csak engedi a lába,
de Sámson nem nyuszi, és csak áll nyugodtan,
mikor néhány gengszter felkiált, hogy: Ott van!
Hősünk dudorászik egy kis Metallicát,
de hangja a tömeg zaján nem hallik át,
s mikor minden arcra már egy pofont rákent,
akkor tart a dalban ott, hogy „die by my hand”.
Ezt egy árnyalattal hangosabban mondja,
összeszorul ettől a szájhősök gyomra,
és elhajigálva pénzt, paripát, fegyvert,
behúzott farokkal, mint ahogy a megvert,
s lángcsóvával egybekötött régi rókák,
a gonosz vetését vadul letarolják;
futva viszik a hírt szerte a megyébe,
miről dudorász’ a titánhangú gége.
Hősünk felméri, hogy mekkora a káosz,
majd pár tonna fémet válogat magához,
fölkeresi újra a tudatos kukát,
remélve, hogy most is kap győzelmi kupát,
de a kurva helyett néhány hivatalnok
fogadja, és ettől megszeppen a bajnok.
Megszólal az egyik, nagyon határozott,
kezében még szárad a friss határozat,
miszerint a város vezetése várja,
hogy mint áldozatnak, megtérül a kára,
és mivelhogy Sámson a kár okozója,
– figyelembe véve, mennyi is egy óra
közmunka díja most, meg az alapkamat –
le kell dolgoznia százötven év alatt,
kelt itt és itt, ekkor, aláírás, pecsét,
két rövid krákogás, s véget ér a beszéd.
Sámson úgy fordul meg, és úgy indul útnak,
hogy a légmozgástól ezek felborulnak.
[VERSE #3]
‘a target for attack’
(Iron Maiden: The Fugitive)
Bár Sámson a várost már megtisztította
a maffiózóktól, az országban ott a
kiterjedt rokonság, s a kedves barátok,
így inkább csak nőtt a hős fején az átok,
és a köztartozás jogalapot képez,
ráadásul – mivel így jutnak csak pénzhez –
az adóbehajtás koncesszióban van…
Sámson nem lehetne ennél nagyobb bajban!
Ezért évek óta az országot járja,
nyomában bár itt-ott fölhördül a lárma,
nem találja senki, mivel vasparipák
szöktetik őt tovább, miután muzsikált
egy város főterén, s összeszedte pénzét:
a fiúk hallgatták, a lányok meg nézték.
Bolyongása során váltogatja lovát,
hogy inkognitóban indulhasson tovább,
most épp egy vén Simson nyergében ücsörög,
de a gebe nem megy, csak vinnyog vagy hörög.
Sámson széjjelbontja, aztán összevarrja,
megint szétszedné, de berág egy csavarja,
ráun az egészre, lendül erős lába,
mint a kráter szélén átfröccsenő láva.
Nem tudja egy motor, mit ír rá a Karma,
szexi-csöcske lányok heherésznek rajta,
vagy egy árvaházból kupálódott futár
gyilkolja le, vagy csak szétjátssza egy sukár
falusi legényke, vagy a kertbe tolják,
s hangját rajta alvó macskák dorombolják.
Egyben biztos vagyok, nincsen arról álma,
milyen magasztos a földkörüli pálya.
Célt talál a rúgás, Sámson belésajdul,
látható, hogy benne most is mily harag dúl,
repül a motorblokk, nem áll már meg többet,
míg a Napból nem lesz más, csak egy kis töppedt,
aszúszemnyi törpe, komoly sűrűséggel
(vagy míg visszazuhan, s a légkörben ég el).
Maszatos is kissé, s nem rakéta tolja,
ilyen csonka ma az ország első holdja.
A maradék motort hősünk összegyúrja,
és egy falu futballpályájára rúgja,
de nem a gólöröm miatt lő kapura,
hanem mert arra van szelekciós kuka.
Megint gyalogolhat, gondolja magába’,
hosszú fehér kendőt terít a hold rája,
ilyen erős fényben nehéz bujdokolni,
főleg ha az embert megbélyegzik holmi
koholt vádak miatt, s néhány magánüteg,
akárhova menjen, a nyakában üget.
Végül rátalálnak egy raktártelepen,
s riasztják a többit, nem lesz itt kegyelem.
Annyi lopott fegyvert, sufni-páncélautót,
mi akkor a raktár környékén leparkolt!
Kisebb államokban nagyobb forradalmak
ennyi tűzerővel vesznek át hatalmat!
S az embervadászok, mint a kommandósok,
ellepik a raktárt, számszakilag: jó sok.
Hatalmas álmoknak tágas fekhely dukál,
hősünk egy nagy hangár közepén szundikál,
tökéletes célpont, szépen körbeállják
(Sámson megvakarja álmában az állát),
csőre töltik csöndben karabélyaikat,
s hol lövész nincs, tölti karatés a likat.
Csak a jelre várnak, s érkezik egy főnök,
aki eddig bátran leghátul időzött,
és mert túl könnyűnek tűnik így a játék,
eresedni kezd a fején a halánték,
gondolja, most példát statuál, hogy lássa
mindenki, akinek van köztartozása,
hogy az adósságot, akármi az ára,
behajtja a közjó fizetett barátja.
Nagy beszédhez készül nagy levegőt venni,
de a többieknek bőven elég ennyi:
a túlfeszült ideg mindenkiben pattan,
s a sortűztől Sámsont nem védi meg paplan.
[VERSE #4]
‘feel my deep breath <hrooar> BLAST!’
(Guano Apes: Gogan)
Lelassul az idő, csak hősünkben halad,
ki valamit érez, talán tudat alatt,
talán súgják neki, talán csak a mázli,
vagy, mert nem volt kedve este vacsorázni
veri tán az éhség föl, de egy a lényeg:
hamar összeállnak fejében a tények.
Nem fárad ő azzal, hogy most kiszámolja,
a lövedékeknek mennyi a tempója,
s ahhoz mérten mennyit ér a hangsebesség;
lehet, nem is fogja föl a nagy szerencsét,
hogy loboncos haját nem érte még olló…
Ahol jön, ahol jön egy fekete holló!
Nem Sámsont temetni, dehogyis akarja,
ha nem szárnya volna, intene a karja,
s várván, hogy mi készül, forgolódna csőre,
leülvén az ablak párkányán a kőre.
Ám amiért eljött, nem látja soha már,
mert a tollaitól szabadul a madár,
s úgy vágódik vissza, mint ahogy a légben
megállt lövedékek Sámson közelében.
Ezredmásodpercnyi reakcióidő
elég volt, hogy Hanggal teljen meg a tüdő,
és a Titántorok teljes erejével
– amit szerencsére csak nagyritkán ér el –
jelezze, hogy itt még nem ér semmi véget,
csak tán néhány fülben szűnik meg az élet,
csak egy pillanatnyi inger, erre futja,
s a hallóidegnek eljön a kaputja,
az is inkább csengés, mint mikor a gránát
közvetlen közelben, gyorsan szublimál át.
S bár a Hang ereje nem emberre támadt,
csak azt a pár golyót, azt a néhányszázat
kellett megfékezni közvetlen közelről,
de hát – érthetően – minden gengszter eldől.
Ne sajnáljuk őket, ez a szerencséjük,
mert a golyók szállnak, csak most már feléjük,
s befúródnak körben a hangár falába,
mint a friss fövenybe egy kalóz falába.
Mielőtt a népek még felocsúdnának,
hősünk mind a fegyvert, mind az összes tárat
összeszedi, és hogy ez lett a szokása,
péppé gyúrja őket, s ez a metál-kása
odapottyan, hova nemrég szegény motor
maradéka, ami nem az űrben lohol.
A behajtók között egy jólelkű ember
csak azért jött ide, mert máshol már nem mer
érvényesülni, bár menő a szakmája:
kezdő rockbandáknak volt ő az istápja.
Ismert minden helyet: az A38-tól
Club 202-n át Rocktogonig boltolt,
de milyen az ember, és főleg a másik,
könnyedén eljutnak a kölcsönadásig,
csak hát az a kamat, meg a határidő,
alku és könyörgés, szokásos dáridó.
Így a mi emberünk pániktól pörögve
némi védelemért került rossz körökbe.
Most, hogy csoda folytán visszatért hallása
– kevés ilyet tudunk – fölül, hogy hadd lássa
jobban ezt a vadat, kit annyira űztek,
s ki epicentruma a férfias bűznek.
Sámson a hangárból végtelenbe kémlel,
majd gengszterünk felé fordul mély szemével,
rögtön megszületik emitt a gondolat,
és négykézláb csúszva arrafelé tolat,
majd megfordul, s mondja, lágyan duruzsolva,
hogy hát neki milyen ötlete is volna,
s hogy ez a hang, nahát, s hozzá ez az alkat,
és hogy: ne, ne engem, ragadd az alkalmat,
ismerek pár zenészt, profi, jámbor arcok,
de ha hangszert fognak, megnyerik a harcot,
gyere, kint a kocsim, elviszlek egy helyre,
útközben bekapunk valamit, no, ejnye,
tegyél már le, kérlek, jobb lesz úgy tárgyalni,
holnap papírokat fogunk majd átnyalni,
csak a fogamat ne, no, nem baj, szuvas volt,
találjunk egy nevet, legyen, mondjuk Vasbolt,
és most hová viszel, nézd, az ott az autóm,
de máskor kilinccsel menjünk át az ajtón,
tényleg nem vagy éhes, én már úgy harapnék,
na, biztos, hogy nem múlt el a nagy harag még?
Sámson fújtat egyet, így hűti le eszét,
és elhangzik végre az első párbeszéd:
– Mi a neved, ember?
– Én vagyok a Kukás.
– Szép név.
– Nahát, éppen ezt mondta a Lukács!
Indul a raktártól immár kettő hősünk,
s bent sírnak: valaki útravált előlünk.
Sámsonunk fejéről így röppent le átka,
nem maradt már senki, aki levadássza.