Jaj, Annamari!

Érdekes és meseszerű volt rövid kapcsolatunk, részemről sok izgalommal, aggodalommal teli. De hogyan is kezdődött? Hála a Facebooknak, 2013 április elsején indult a kommunikáció köztünk, bár már jóval előbb jelöltelek ismerősnek. Pontosan április elsején osztottam meg az Ami a Seherezádé ciklusból kimaradt c. haikusort, ekkor jelentkeztél először és csak ennyi volt a hozzászólásod: Jaj!

Láttam, hogy szabad vagy, azonnal meg is kérdeztem a chaten, hogy ennyire rosszak-e azok az írások. A második hozzászólást már értettem, így szólt: „Szép a vers, csak a halálra utalás ijesztő nekem.”

Minden ekkor, ezután kezdődött, sokat chateltünk, mivel írásmechanizmusom igen gyenge, sőt rövid üzeneteimet az éter gyakran elnyelte volt, javasoltam a kommunikáció magasabb fokozatát, a Skype használatát, így április közepére már hetente több alkalommal is beszéltünk.

Elmondtad a szörnyű betegséget, hogy daganattal operáltak; sorstársak lettünk, mert nekem is van egy betokosodott daganatom, mellyel évenként járok MR vizsgálatra. A betegség mellett gyakran és jókat beszélgettünk, olvastuk egymás írásait. Annamari, jó költőnek tituláltál, igyekeztél a már-már káros önbizalomhiányból kimozdítani, kértél, hogy küldjek a Várad számára verseket. A nógatás hatására összeszedtem minden bátorságom, és megtörtént a csoda, a főszerkesztő is elfogadta és közölte az írásaimat.

Más értelmet kapott az idő, igyekeztem sokat beszélgetni, kicsit elterelni figyelmed a betegségről, olvasgattunk, verset elemeztünk, nevetgéltünk és reménykedtünk, hogy itt Budapesten találkozunk. Minden feltöltött írásomhoz fűztél véleményt, napjaim részévé váltál. Ám jött a második műtét, ezután már én beszéltem többet, mert állítottad, hogy az a pörgés, ami áthatja egy-egy napomat, jó hatással van a gyógyulásodra, feltöltődsz kicsit. Emlékszel? Még viccelődtünk is, miután egy zöld kalapra váltottad a fekete turbánt. Szépnek láttalak és azt mondtam, nemcsak Neked lehet kalapos képed, nekem is lesz nemsokára. El is készült a három kalapos kép, tetszettek is Neked. Látod, én betartottam az ígéreteket. Hogy izgultál a készülő könyvem miatt, a hosszú tortúrát nem tudtad követni, már nem tudtam megmutatni, pedig ünnepelni akartuk a könyv megjelenését.

A harmadik műtét betett, októbertől már nem tudtunk beszélni. Annától érdeklődtem az állapotodról és üzentem Neked. Annamari, nagyon sok barátom imádkozott érted, a gyógyulásodért, Torontóban Simándi Ágnes költőnő, Szlovákiában Hegyi Zsuzsa, Veszprémben Botár Attila költő, Pesten Lajtai Gábor barátom és a családom tagjai, de már nem tudtam jó hírrel szolgálni Veled kapcsolatban. November végén Anna üzenete egyértelművé tette a helyzetet, nem fogsz felépülni – ekkor önkéntelenül jajdultam, mint Te az első versem olvasásakor, jajdultam és olyan görcsösen szorítottam össze a fogaimat, hogy az egyik eltört – micsoda előjel –, attól fogva éreztem, hogy nagy a baj, de mindennap fohászkodtam a csodáért.

Ma, január 5-én Anna üzenete kólintott fejbe: hogy végleg elmentél.

Szörnyű ürességet érzek, pedig nem ismertelek meg személyesen, nem foghattam meg bátorítólag segítő kezed soha. Kérészéletű kapcsolatunkban életéért küzdő empatikus emberarcot sejtettem hangod és a kalapos képed mögött. Fontos és új emberélményhez juttattál, köszönlek az időnek, a véletlennek és életemben először a rideg technikának: a gépnek.

Bizarr és befejezetlen rövid történetünk, de velem többnyire ilyen dolgok történnek.

Nyugalmadra gondolok és elcsendesedek: Isten ennyit adott, s Te jól gazdálkodtál a kiszabott idővel.

Április elsején kezdődött, mégsem volt tréfa, sem álom. Annamari, hiányzol!

Csák Gyöngyi