Lobogó elmúlás
Képzelt interjú D. H. Lawrence költészetéről eredeti dokumentumok és a fordító elmélkedései alapján
Valahonnan a múlt homályából, az íróasztalfiók legmélyéről derengett fel ez az anyag, amely egyike volt az 1970–80-as évek során elhangzott rádióműsoraim szövegének. Ezekben a műsorokban mindig egy-egy külhoni író portréját próbáltam megrajzolni. Ám D. H. Lawrence esetében (akire szeptember 11-én születésének 136. évfordulója alkalmából is emlékezhettünk) ez a portré kicsit eltért a többitől, hiszen ebben az időszakban sorra jelentek meg a regényei magyarul, így őt nem kellett ténylegesen bemutatnom, viszont sokoldalú tehetségének egy másik, markáns és a magyar olvasók számára szinte ismeretlen ágát, a költészetét bemutatásra érdemesnek tartottam. Ekkoriban magam is sok versét lefordítottam, és munka közben folyamatos párbeszédet folytattam a költővel. Végső soron ez adta e rendhagyó, dramatizált portré ötletét, ami először 1982 áprilisában hangzott el a Magyar Rádió kulturális csatornáján.
Szereplők:
Fordító és virtuális riporter
Lawrence, D. H.
A kritika hangja: Richard Aldington (1), Ezra Pound (2), Francis Bickley (3), John Gould Fletcher (4), Edward Thomas (5), TLS kritikusa (6)
Fordító: Szülők és szeretők, Szivárvány, Szerelmes asszonyok… néhány ismerős regénycím, és írójuk, David Herbert Lawrence neve sem cseng egészen ismeretlenül. Most mégsem a XX. század egyik legnagyobb regényírójáról, hanem egyik izgalmas költőegyéniségéről, D. H. Lawrence-ről, a költőről szeretnék beszélni…
Lawrence: (közbevág) Én, az élő ember több vagyok, mint lelkem vagy szellemem, vagy testem, vagy agyam, vagy értelmem, vagy bármim, ami pusztán csak részem. Én ember vagyok és élek. Én élő ember vagyok mindaddig, amíg csak tudok és szándékomban áll élő emberként létezni. Ezért vagyok regényíró. Mint regényíró több vagyok, mint a szentek, a tudósok, a filozófusok és a költők, akik nagy mesterei és ismerői ugyan az élő ember különböző részeinek, de sohasem fogják át ezt az egész mindenséget.
Fordító: Elnézést, kedves Mester, de én itt a költészetéről szeretnék be…
A kritika hangja (1): Mit szeretünk Mr. Lawrence költészetében? Úgy látom, ő egyike azon keveseknek, akik önállóan gondolkodnak, éreznek és élnek, egy ember, aki feszülten figyeli az érzékek és az elme életét, akinek nagy célja és élvezete, hogy megmagyarázza önmagát és a világmindenséget. Adjuk hozzá mindehhez a tehetségét, amelynek segítségével e felfedezések költői szimbólumokban öltenek testet. A költő az angol gentleman antitézise. Egy ilyen, minden költőiséget nélkülöző társadalom rekesztette ki Voltaire-t is. Így egy Lawrence-hez hasonló embernek csak egy kérése van a világ felé, hogy hagyják békén – és ez a legtöbb, amit a világ megtehet érte. Egy konformista világban, az unalomban azonban mégis a Lawrence-ekre érdemes odafigyelni, hogy a sémák helyett a világot is lássuk.
Fordító (a meglepettségből felocsúdva): De uraim, hát engedjenek végre szóhoz jutni! Én itt egy irodalmi műsort szeretnék végre bevezetni, hogy bemutathassam D. H. Lawrence-t, a költőt és költészetét…
Lawrence: Azt hiszem, nem ítélhetjük meg a költészetet, még a legjobb költészetet sem úgy, mintha örökérvényűen, az örökérvényűség légüres terében létezne. Még a legjobb költészetnek is, legyen az teljesen személyes költészet, szüksége van arra a félárnyékra, amelyet saját kora, a helyszín és a körülmények vetítenek rá, hogy teljes és egész lehessen. Ezért arra kérem önöket, hogy töltsék meg a versek hátterét a hellyel, a korral és a körülményekkel, amennyire csak tudják.
Fordító: Rendben, legyen, ahogy önök óhajtják! Akkor legyen riport! Tüntessük el ezt a jó száz esztendőt, és én megpróbálom eljátszani a riporter szerepét. Mielőtt belevetnénk magunkat abba a félárnyékba, Mr. Lawrence, kezdjük egy kényes kérdéssel. Hogyan vélekedik a költészetének szinte minden periódusát végigkísérő kritikusi szemrehányásról – amelynek még bő ötven év múltán is akadtak képviselői –, miszerint versei formai szempontból gyengék, tökéletlen alkotások, hiányzik belőlük a mesterségbeli tudás?
Lawrence: Mindig azon fáradoztam, hogy az érzelmeket, az indulatokat a maguk természetes formájában, változtatás nélkül hozzam felszínre. Ehhez rendkívül kifinomult ösztön és érzék szükséges, a mesterember ügyességénél jóval kifinomultabb.
Fordító: Akkor nézzük először a korai verseket, amelyeket 1906 táján kezdett írni, és 1913-ban jelent meg első kötete Szerelmes versek címmel (majd 1916-ban a második, Amores című kötet). Költészetének – amely végigkísérte élete minden szakaszát – ezt a periódusát életrajzi szempontból a Szülők és szeretőkből megismert korai szerelmekhez, az anyjához és anyja halálához köthetjük.
Lawrence: Sok vers olyannyira személyes, hogy a maga töredékes módján egy érzelmi, belső élet rajzát adják.
Fordító: Ezért van, hogy ezeket, a kötet zömét kitevő verseket időrendben, a benyomások sorrendjében, egyetlen hosszú versként, amolyan vers-naplóként kell olvasni? Így a részletekből, az egyes versekből áll össze egy őszinte, sajátos erejű érzelmi fejlődés története. 1928-ban jelenik meg gyűjteményes verseskötete, amelynek előszavával még mai kritikusai is foglalkoznak, s ahányan, annyiféleképp értelmezik. A fiatalember és a démon küzdelmének problémájára gondolok. Elmagyarázná ezt nekünk?
Lawrence: Már elmúltam húszéves, amikor igazi démonom a hatalmába kerített, sokkal valódibb költeményeket csikart ki belőlem, és ez megzavart. Néhányat a legkorábbi versek közül alaposan átírtam. Ezek a versek azért küzdöttek, hogy elmondjanak valamit, amihez az embernek pont húszévesnek kell lennie, hogy elmondhassa. A fiatalember fél démonától, kezét néha a szájára tapasztja, és beszél helyette. Amit a fiatalember mond, az csak ritkán költészet. Így aztán hagytam a démont, hadd mondja, amit mondani akar, és kihúztam azokat a részeket, amelyeket a fiatalember toldott be. Ezért aztán az első kötet versei közül sok igencsak megváltozott – néhányat teljesen átírtam, átdolgoztam. Ez az esetek zömében csak azért történt, mert a vers elindult valami felé, amit nem érhetett el a fiatalember miatt, aki a démon útjába állt.
Fordító: Ezek szerint a démon nem más, mint az ember ösztönös, az élet mélyét, lényegét megközelítő része, míg a fiatalember a civilizáció neveltje, az ember azon része, amely tanult sémák és előítéletek szerint él? Úgy látom, egész életművét végigkísérő oppozíció ez: az ösztönösség és a tudatosság oppozíciója. Most térjünk vissza az 1913-as Szerelmes versekhez, az első költői próbálkozásokhoz.
A kritika hangja (2): Mr. Lawrence könyve az év legjelentősebb verseskötete. Talán ő az egyetlen a fiatalabb költők közül, aki rájött arra, hogy a kortárs költészet megjelentetése csak akkor jogos, ha legalább olyan jó, mint a kortárs próza. Mr. Lawrence költészete a legtöbb vonatkozásban nem olyan jó, mint saját prózája, mégis ez a költészet – annak ellenére, hogy számomra bántó a rímelése és sokszor a szóhasználata is – sokkal jobb, mint az, amit „kortárs” költészetnek nevezünk.
Fordító: A kritika hangja sokszínű. Mások is beszélnek metrikai hibákról, de felhívják a figyelmet a költő különleges érzékenységére, nyughatatlan lobogására és az ezzel párosuló fantasztikus nyelvi adottságokra. Akkor végül is költőnek tarthatjuk-e Mr. Lawrence-t?
A kritika hangja (3): Inkább a költészet az ő igazi közege, nem a próza. Olyan szubjektív és olyan intenzív, hogy bármilyen formát is öltsön írása, ő elsősorban mégiscsak lírikus.
Fordító: Nézd! Megérkeztünk! – ez a címe az 1917-ben megjelent kötetének. Itt a versek nagy része a költő házasságának korai szakaszát mutatja be, ezért talán még a korai verseknél is jobban kötődik az életrajzhoz. A korai versek jellemző vonásai közül most is sokat felsorolhatunk, de új vonásokkal is gyarapodott költészete. Később a gyűjteményes kötetben formailag is elkülöníti a verseket rímesekre és rímtelenekre, ami persze nem jelenti azt, hogy az utóbbiak nagy része ne rímelne. Ugyanakkor tényleg van változás, itt kezdi használni a későbbi versekre oly jellemző egyéni, rím nélküli szabad verset. Milyen is ez a lawrence-i szabad vers, Mr. Lawrence?
Lawrence: Egyszerű, ritmikus próza, csak megszokásból és tipográfiai szempontból vers. Költészet – ha lehet annak tekinteni – célja és módszere vagy a hasonlatok, illetve a nyelvi ábrázolás valamiféle különleges tömörsége alapján.
Fordító: Talán még egy lényeges különbséget meg kell említenünk, mégpedig azt, hogy az a tapasztalatanyag, ami ennek a kötetnek a hátterében meghúzódik, tömörebb, egységesebb, ezért erőteljesebb, mint a korai verseké. Az a néhány kritikus, aki manapság még egyáltalán foglalkozik Lawrence költészetével, ezeket a verseket – egy-két kivételtől eltekintve – egészében gyöngébbeknek tartja, mint a korai verseket. A korabeli kritika meg mintha bizonytalan lenne. Ez szám szerint Lawrence harmadik verseskötete, és a kritika hangja hallgat Angliában, de nem így Amerikában.
A kritika hangja (4): Igen, ez már a harmadik kötet, s mintha ez a tény elkerülte volna az angol sajtó figyelmét. Persze neves képviselői pontosan tudják, hogy Mr. Lawrence veszélyes ember: túl nyíltan ír bizonyos, a „jobb körökben” tabuként kezelt témákról, ezért a legjobb megoldásnak azt tartják, ha úgy tesznek, mintha Mr. Lawrence egyáltalán nem írna, a kritika teljesen figyelmen kívül hagyja. Ám ha a kényszer úgy hozza, ugyanezek a kritikusok kénytelen-kelletlen elismerik, hogy Mr. Lawrence egyike a legérdekesebb modern íróknak. Ilyen helyzettel kell szembenéznie Angliában szinte minden olyan írónak, aki valami újat akar mondani.
Fordító: Egy megalkuvásra hajlamos korban bizony nem árt odafigyelni arra, aki nem alkuszik…
A kritika hangja (4): Így van. Mr. Lawrence eredeti gondolkodó, üzenete pedig értékes. Lényegében egy alapvetően költői filozófiai rendszerrel állunk szemben: minden, amit szelleminek nevezünk, bizonyos fizikai szükségletekből és reakciókból születik és bomlik ki. Ezek közül a szexuális reakció a leglényegesebb, mert ez tartja fenn az életet ezen a bolygón. Lawrence számára a hús, a test az a talaj, amelyen a szellem virágba borul, és a halhatatlanságra csak egyetlen lehetőségünk van, az, ha a virágzó szellemet felszabadítjuk a kielégült hús uralma alól. Ezután a lélek már szabad, tökéletes és páratlan, a Paradicsom lakója itt a földön.
Fordító: Ez lenne tehát Mr. Lawrence költői üzenete az olvasóhoz? Ön szerint ez a lawrence-i költészet erőssége?
A kritika hangja (4): Először is ez a költészet egyszerre rendkívül objektív és rendkívül szubjektív is. Objektív, mert szavakkal dolgozik, amelyek az általuk jelölt dolgok képzetét erősen magukban hordják, és azért is, mert a külvilág objektív aspektusait dolgozza fel. De szubjektív is, mivel képviseli a költő szubjektív reakcióit a szavakra és a külvilág jelenségeire. Talán Lawrence az egyetlen költő Angliában, aki a költészet e kettős szerepét manapság is jól észben tartja. Éppen ezért költészete, bár verseit gyakran rosszul írja meg, mégis midig erőteljes és hatásos. Lawrence most már érett művész, aki képes arra, hogy tárgyát egyszerre közelítse meg kívülről és belülről úgy, hogy e két aspektus összekapcsolódjon, majd így kapja meg végső, költői formáját.
Fordító: Nézd! Megérkeztünk! – s hogy hová, azt el lehet mondani egyetlen hatalmas mondatban, amely oly egyhangúan és megállás nélkül kopog, mint az őszi eső. Nem szeretek verset magyarázni, de most mégis szólnom kell, és a vers fordítójaként kell szólnom az Őszi eső című versről, ami nem is annyira e kötetre, mint inkább magára Lawrence-re, az alkotó emberre jellemző. Talán egyszerűbb, ha csak egy hangulatról, egy képről beszélek: az esőről, a természet örök körforgásáról, amely összeköti az eget a földdel; az őszről, a halálról, az átmeneti halálról, amikor a levelek lehullnak, a terményt betakarítják, és összegyűjtik a magokat. Az esőcsepp olyan, mint egy mag, amelyet az égi gabonaföldön kévékbe kötött felhőkből nyomtat ki a szél, és a kipergő mag mint könny csordul le a földön álló ember arcán: a termés szenvedés, azoknak a földi szenvedése, akik már nincsenek a földön, halottak, szenvedéseiktől megtisztultak az égi szérűn, és ez a szenvedés a természet rendje szerint a körforgásban visszahull a földre mint eső. Lawrence számára a növény életszimbólum, s ez a vers is „csak” az életről meg a halálról szól, de a kettő nem egymás ellentéte, hanem egy nagy és örök folyamat egymást követő mozzanatai. És itt a következő kötet: 1923, Madarak, állatok és virágok. Ez az első, amelyben a versek már önállóan alkotnak egységet. Az életnek egy olyan értelmezése fogalmazódik meg bennük, amely sem eddig, sem később nem jelenik meg Lawrence prózájában. Ez a néhány év olyan átmeneti periódus művészetében, amikor figyelmét nem az emberre, hanem a természetre összpontosítja, ugyanakkor gyökeresen szakít a romantikus wordsworthi költészet hagyományával, amely pusztán passzív szemlélője a természet szépségének.
A kritika hangja (5): Igen, Mr. Lawrence jelentősége éppen abban rejlik, amit nem csinál… Nem ír szabályosan, simán és fennkölten, de nem is választ olyan témát, mint például a feketerigó alkonyatkor, amelyről így szokás írni, hanem olyat választ, amelyet nem lehet alárendelni a hagyományos ritmusnak és rímnek.
Fordító: A szépség maga meg sem jelenik verseiben. A természetet nem általános, megszokott érzelmek felkeltésére használja, hanem megpróbál a természet tárgyainak lényegébe hatolni, és úgy mutatja meg őket, amiként szerinte léteznek. Ahogy fordítóként próbáltam mindezt értelmezni önmagamnak, azt láttam, hogy ennek egyik lényeges formája az emberi és nem emberi kapcsolatának, a növényi és állati lét örök rejtélyének bemutatása. Természetesen ez a költészet erősen szubjektív, hiszen ki tudja, mit érez például a kenguru, helyesebben milyen érzés a „kengurulét”, vagy hogy mivel állunk szemben, amikor egy kígyóval, denevérrel vagy egy kolibrivel találkozunk. Az a szubjektivitás azonban nem az általános emberi szubjektivitás, sokkal inkább kísérlet arra, hogy megmutassa az emberi szubjektivitás helyét a körülötte lévő milliónyi, furcsa és idegen nem emberi létben. Rá kell döbbennünk, hogy a mi értékrendünkön kívül is létezik értékrend, a mi isteneinken kívül más istenek is vannak. Mi csak a sajátunkat ismerjük, de ráérezhettünk arra a MÁSRA, és ezeken az érzéstöredékeken keresztül megközelíthetjük a közös mítoszt, amely mindennek a gyökere. Lássuk hát, mit mond a kritika hangja erről a változásról!
A kritika hangja (6): Amióta Mr. Lawrence prózája új úton indult el, azóta újabb verse nem jelent meg… Úgy érzem, most érdemes erre odafigyelnünk, mert itt többről van szó, mint egy egyszerű technikai változásról. Ezek az új versek első látásra igen egyszerűek: a költő leírja azt a valamit, amit látott, és ezt a szabad vers is, mint forma, alátámasztja.
Fordító: Ezen a formán erősen érződik Whitman és nem utolsósorban a Biblia hatása…
A kritika hangja (6): Úgy is mondhatjuk, hogy ez Mr. Lawrence prózaritmusának igen hatásos költői megfelelője. Erről a költészetről is – mint minden jó költészetről – hamarosan kiderül, hogy az egyszerű érzékelésnél jóval mélyebbre hatol. Nem is pusztán érzelmekről van szó, hanem látomásról. Ezeknek a verseknek a különleges ereje az átváltozásban van: minden virág és állat újjászületik az elmében, és új teremtményként jelenik meg előttünk.
Fordító: Ez tehát az a sajátos lawrence-i vers, amely most jelenik meg először a maga teljességében. Talán legjellemzőbb vonása egyfajta időtlen szemlélődés.
A kritika hangja (6): De szólnunk kell még humoráról is, amely már prózájában megjelent: szórakoztató, csipkelődő, időnként határozottan gúnyos, de ez a keserű gúny mindig az embert éri, ellene szól, a természet javára.
Fordító: A már említett, 1928-ban megjelent első gyűjteményes verseskötet mellett sorra jelennek meg a halálos beteg költő munkásságát összefoglaló tanulmányok. Lawrence fantasztikus munkakedve azonban rácáfol ezekre az összefoglalásokra, és élete utolsó két évében, más munkái mellett, még két kötetre való verssel lepi meg a lélekharangot kongató kritikusokat. Ez a két kötet az Árvácska gondolatok és az Utolsó versek. Az előbbi eredeti címe Pansies, ami kétféleképpen is értelmezhető: pansy angolul árvácskát jelent, és tudjuk, hogy Lawrence számára a virág, a növény az élet szimbóluma. A pensée francia szó, és gondolatot jelent. A rejtély megfejtésében csakis a költő lehet segítségünkre. Hogyan értelmezzük ezt a címet?
Lawrence: Én azt szeretném, ha ezeket az „árvácska gondolatokat” egyszerűen csak gondolatoknak tekintenék, esetleges gondolatoknak, amelyek addig igazak, amíg igazak, és amint a hangulat és a körülmények változnak, elvesztik jelentőségüket.
Fordító: Vagyis ezek a gondolatok nem hasonlíthatók a francia példákhoz, amelyek, mint például Pascal „gondolatai”, általánosított, személytelen és örök érvényű igazságokat közlő, prózában írt megállapítások?
Lawrence: Nem, hiszen én mindig is úgy gondoltam, hogy az igazi gondolat, egy egyszerű gondolat, nem megállapítás, így csak versben vagy a költészet valamilyen más formájában létezhet igazán. A próza túl közvetlenül kapcsolódik az élet gyakorlati oldalához.
Fordító: Tehát ezeket a gondolatokat nem egy életre szóló útmutatásnak szánja, hiszen ami lényeges, az a pillanat hangulata és jelentése, így amint a pillanat elmúlik, a gondolat is érvényét veszti. De akkor mit kezdjünk mi ezekkel az érvényüket vesztett gondolatokkal? Műfordítóként ezt kellett valamiképp megértenem, és a következőkre jutottam: ezek a pillanatok egy széles, változatos világ pillanatait tárják fel egy mindenre feszülten figyelő és élénken reagáló költő gondolatain keresztül. Úgy érzem, e kötet versei az utolsó munkák epigrammaszerű lecsapódásai, a regények kritikai hangja szólal meg különös, egyéni formában. Központi témája ismét a férfi és a nő kapcsolata – társadalmi és személyes kapcsolatok, kölcsönhatások és ezek eltorzulása, vagyis mindaz, amivel az ember a modern világban szembekerülhet. Az Utolsó versek a halál árnyékában, a halálra való felkészülés hangulatában születtek, a legutolsókon még 1930-ban, a halála előtti pillanatokban is dolgozott. A negyvennégy éves költő elfogadta a halál gondolatát, tudatosan készült az utolsó utazásra, s építette saját „halálhajóját”. A halált természetes folyamatnak látja, bár nem hiányzik a halál körüli pátosz és misztikum sem. Érzéki miszticizmusa itt jut el a csúcspontra. Még most, halála előtt sem csökken az érzékelés és az érzékeltetés erőssége és élessége.
Lawrence: Amikor az ember igazán saját birtokába lép, léte túljut életen, és túljut halálon, mindkettőben tökéletes lesz. Akkor végre megérti a madarak énekét és a kígyó hallgatását.
Fordító: Az Utolsó versek egyik legszebb darabját, a Bajor enciánt húszas éveim elején fordítottam, ezért a halál gondolatával kellett közelebbről megismerkednem, hogy valamiképp azonosulhassak a verssel. Íme, e küzdelem dokumentációja:
Az Utolsó versek istene élő anyag, élőbb, mint valaha. Isten csakis úgy létezik, ha a látható és érzékelhető világ különálló egyedeiben valósítja meg magát. Ha Isten csak ilyen mulandó dolgokban ölt testet, akkor a mulandóság természetének része kell hogy legyen. Az ember problémája az, hogy legyen bátorsága és lelkiereje ahhoz, hogy túllépjen ezeken az elmélkedéseken, és halálos nyugalommal, boldogan fogadja el az eljövendő sötétséget. E versben a sötétség, azaz az ismeretlen szimbóluma a bajor encián, ez a furcsa, sötét, mélykék virág. Ősszel nyílik, és az ősz az elmúlás. Ez a virág olyan, mintha az alvilág istenének, Hadésznak (itt a latin változat, Pluto, illetve Dis) a fáklyája lenne, a sötétség fáklyája. Ezzel a sötét fáklyával világítunk az ismeretlenben, az abszolút sötétben, ott, ahová a világ fénylő dolgai egyszer mind eljutnak, hiszen minden mulandó.
A görög mitológiában Perszephonéhoz, az alvilág istenének feleségéhez kötődik az évszakok elmúlásának története. Perszephoné, Démétér, a földistennő és Zeusz lánya, egyszer leszakította a halálvirágot, a nárciszt, ezért Hadész magával ragadta az alvilágba és feleségül vette. Déméter és Zeusz csak annyit ért el, hogy Perszephoné az év egyharmadát férjével tölti a holtak országában, majd az év kétharmad részére visszatérhet a földre. Tavasszal, lánya visszatérésének örömére Démétér termőerőt ad a növényeknek, virágokkal borítja be a földet, és ősszel, amikor Perszephoné visszatér a halottak országába, Démétér gyászolni kezd, és vele gyászol a természet is. A gondolat maga nem új Lawrence költészetében, gondoljunk csak az Őszi eső című versre, de itt a mitológia furcsamód konkrétabbá teszi a természet körforgását. Noha itt is a folyamatról van szó, mégis másként: az embert mulandó és törékeny volta nem engedi visszatérni, pusztán Perszephoné személyében adatott meg a folytonosság, de ő is csak külön engedéllyel térhet vissza a földre. Lawrence a halál tényét csak a mítosz segítségével tudja elfogadni és elfogadtatni, és csak a mítosz segítségével tud csodás távlatot és mégis valóságalapot adni az elképzelhetetlennek.
Somló Ágnes
Források:
The Collected Poems of D. H. Lawrence, London, Martin Seeker, 1933
Sagar, Keith, The Art of D. H, Lawrence, Cambridge University Press, 1966
Draper, R. P., D. H. Lawrence the Critical Heritage, Routledge and Kegan Paul, 1970
Hough, Graham, The Dark Sun, London, Gerald Duckworth, 1965
Beal, Anthony, D. H. Lawrence, Edinburgh, London, Oliver and Boyd, 1961
Névjegy: Somló Ágnes (1956– ) műfordító, író, esszéista, nyugalmazott egyetemi oktató, 1980–1982 között a História folyóirat lektora, állandó külső munkatársa a Magyar Rádió Irodalmi Osztályának és a Rádiószínháznak. 1997–2021 között oktató a Pázmány Péter Katolikus Egyetem BTK Angol–Amerikai Intézetében, kidolgozta és vezette a BA képzés fordító/műfordító programját, a posztgraduális műfordítói továbbképzés szakvezetője, az intézet Műfordító Műhelyének alapítója, vezetője. Két rádiójáték és több irodalmi esszé szerzője, közel 50 kötetnyi műfordítást publikált. Tagja a Magyar Műfordítók Egyesületének, a Magyar Irodalmi Szerzők Jogvédő és Jogkezelő Egyesületének, a Magyar Szak‑ és Szépirodalmi Szerzők és Kiadók Reprográfiai Egyesületének, a Magyar Írószövetségnek, tagja és 2010–2016 között elnöke volt az EST (Európai Fordításelméleti Társaság) egyik bizottságának.
(Megjelent a Várad 2021/9. számában)
