Mint mindig…

mindig

akadt egy hely,

attól a pillanattól kezdve,

hogy elhúzódtál tőlem, mert a bőrdzsekim hideg volt,

ezt mondtad, és úgy húzódtál el, hogy közben magadra húztál gondolatban,

ÉN pedig dühös voltam és büszke, mi az, hogy hideg a bőrdzseki, na és aztán?!

Mert kaszásnak éreztem magam, dühödt kentaurnak, aki kéjhalált osztogatva száguldozik a szerelem hatalmas csatamezején, a végítélet lovagjának, aki úgy söpör végig a világon, mint az armageddon tízszarvú szörnyetege, és mindent jóízűen felfal, amit útjában talál, csakhogy az én nyomomban nem hamu meg pusztulás maradt, hanem sóhajok, és lerágott körmök, gőg és magóg fia voltam én, legalábbis ezt hittem, addig, amíg kiderült, hogy a bőrdzsekim gallérja hideg, akkor pedig valóban az lett volna a legjobb, ha a fülembe forró ólmot öntenek, mert tajtékzott és szikrázott bennem minden felgyűlt kevélység, amit a szétgurult karmák ösvényén felcsipegettem a világban való jártamban-keltemben, mert úgy keltem, hogy közben feküdtem, vagy hasaltam, vagy térdeltem, vagy álltam, és mert feküdtünk, hasaltunk, térdeltünk vagy álltunk, hol egy kapu sötétjében, hol egy templom mellett, hol egy sétahajó hátsó fedélzetén, mikor az autó hátsó ülésén, hogy himbálódzott szegény Opel, hol az udvarban a tornácnak dőlve a telihold fényében, az a ház összedőlt azóta, az udvart benőtte a dudva, de ott valahol el van rejtve egy maréknyi árnyék-székely, akik csak a trombitaszót várják, hogy Csaba királyfi csillagösvényén újra végigbotorkáljanak vagy ezer évet a csodaszarvas nyomában, Cantata Profana – Bartókot csak szmokingban és gumicsizmában szabad játszani! – mondta a szemüveges zongoraművésznő, miután az utolsó tépett akkord is elhalt az éterben –, ja, és Szarvason, a parkban, ott a hatalmas platánok alatt, miközben éjfélkor akkorát kondultak a harangok, hogy az összes erő kiszállt a lábamból – Tessedik Sámuel alapítóatya szobra is megingott talapzatán –, és nem tudtuk folytatni, mert könnyesre nevettük magunkat, és alig bírtunk eljutni a szállodáig, mert már a kapuban az ingem félig lehántva rólam szemet szúrt az éjszakai dúvadt szemű portásnak, aki nappal a Hármas-Köröst vadászta a pecabotjaival, éjjel meg dühösen morgott a későn érkező vendégekre, hiába, a kisváros az kisváros és a kisember ott Nagy úr, jó reggelt, nagy úr, a 113-as kulcsot kérjük, és te belemartál körmöddel a tenyerembe. Kínomban rávigyorodtam nagy úrra, és ő ezt kedvességnek vette, reggel pedig a tenyerem közepén stigma tátongott, mintha húsvétot jelezne, és keresztül nézve rajta, téged láttalak az ágyon elnyúlva, a reggeli napfény sugara végigmetszette a fenekedet, amitől egy hasítékkal több keletkezett rajta, és hirtelen négybe osztotta a kétgömbű világot, forróság volt, de valahogy jobban éreztem magam, mint ama názáreti a kereszten, és bizony nem ecetet kívántam, hanem hogy ne ébredj fel, amíg beléd nem simulok, ez ám az utolsó megkísértés! mennyit nevettünk a káma szútra képtelen pozícióin, majd csak nyögtünk nagyokat, és elhatároztuk, hogy tornázunk minden nap, hogy edzésben legyünk, mert nem könnyű ám kifordított tagokkal szeretkezni, miközben az ember követi a szent könyv utasításait: három sekély után egy mélyebb következik, és légzőgyakorlat, és számolni kell, mert legalább kilencszáz vesszőcsapást kell mérni a bűnös jónira, mielőtt a lingam csak megvonaglana, tisztelt uraim, a nőre oda kell figyelni! nem ám csak úgy bele és aztán hawaii, hanem előbb legalább háromszor kell megnyílnia az élvezet bővizű mennyei esőcsatornájának, és majd csak azután jöhet az elomlás édes ösvénye, mert ha nem akkor megérdemeljük a büntetést, nincs almás rétes, nincs zakuszka, nem nyalogatjuk az ujjunkat, és nem szedegetjük a maradék morzsákat a nyelvünk hegyével a saját bajuszunkról, egyszerűen azért, mert nincsenek maradék morzsák, csak az üresen korgó gyomor, és persze utólagosan a filozófia, az elemzés, hogy hol rontottuk el, meg a szánom-bánom, meg ilyenek. Igen, igen… Na és majdnem-majdnem a hazafelé tartó vonaton is, csak ott nem voltak fülkék, volt viszont hideg, de otthon várt a forralt bor, és újra felforrt a levegő és fenyő- meg fahéjillatú lett az egész szoba, aztán a sátorban a tengerparton, és mire rájöttünk, hogy a sátor fala vékony, addigra az egész kemping diszkréten levonult éjszakai fürdőzésre, kétszáz suhanó árny a gyönyörű meleg dalmát éjszakában, hát az Adria, az igen, az örök szerelem marad, hiába csóválod a fejed, egy pár évig úgy aludtunk a matracon is, azon az egyszemélyesen, hogy egyszerre fordultunk éjszaka, szinte vezényszóra, mert csak így fértünk el rajta, de nem emlékszem, hogy túl szűknek bizonyult volna az a tenyérnyi elíziumi mező, mert amikor alkalmunk lett volna, sem cseréltük le, csak miután az összes rugó tiltakozva kiugrott a vén csatamezőből, akkor már nem volt más választásunk, meg kellett válnunk tőle, vajon az a vén homlessz is másodmagával használta, aki elvitte a kapu alól? és soha többé nem vettünk rugós matracot, inkább a földön aludtunk, amikor aludtunk, mert rájöttünk, hogy onnan sem leesni nem lehet, és össze se dől alattunk, meg hát nem is recseg, és a köldöködet pörgő homokkal és apró kagylókkal raktam körül, majd a lábadat felhúztad, és olyan lettél, mint a chartres-i katedrális, mindig is élt bennem a gyanú, hogy ezek a huncut templomépítők a nőről mintázták katedrálisaik alaprajzát, így hát nem csoda, hogy a papok csak férfiak lehettek, mert ha a nők is letérdelhetnének a szentek szentje előtt, az bizony vegytiszta leszboszi aktus, és annak a gyönyörűsége már égrekiáltó lenne, sacrilége!, amit józan ésszel már nem lehet elviselni, kiimádkozni se lehet a sátánt a szenvedő lélekből, és az ezernyi menekülő csuha már csak a Himalájában találta volna meg a megnyugvást, nyolcezer méter magasan, ahol már ritkább a levegő, és az agyat jótékony homály kezdi hatalmába keríteni…

Amikor írni kezdett, még nappal volt. Észre sem vette, mikor alkonyodott be, azt sem vette észre, mikor hullt el a fák levele, mikor hullt le a hó, mikor ritkult meg a levegő. Hát igen, nyolcezer méter magasan ez már ne legyen meglepő, mosolyodott el. Körülnézett a szűk kis helyiségben, kinyújtózkodott. Szinte hitetlenkedve konstatálta, hogy nem fáj semmije: sem a válla, sem a nyaka, sem a háta, keze, szeme, semmije. Könnyűnek érezte magát, olyan könnyűnek, amilyen a szűk matrac óta nem volt. Igen, a szűk matrac annyira összezárta őket, hogy lassan egy világ lettek. Annyira összezárta őket, hogy néha már meg se tudta különböztetni magát tőled. Nem hittem volna, hogy valaha írni tudok neked, gondolta. Nem hittem, mert nem tudtam ékszert sem készíteni neked, nem tudtam festeni neked, nem tudtam egy verset elmondani neked. Annyira közel voltál, hogy alig tudtam ajándékot találni számodra. Én voltál. És én magamnak sose tudtam se ajándékot venni, se ékszert készíteni, még írni sem tudtam magamnak. Kamasz koromban persze időnként naplót vezettem, mint minden normális (vagy talán nem normális) kamasz, de azok az írások oly seték, mint amilyen sete volt az én kamaszkorom. Azon a szűk matracon úgy utaztak ketten egymásban, mint egy repülő szőnyegen. Világok suhantak el lábaik előtt, homokviharokon át és tengerek felett repültek, és apró kagylóhéjakkal, rákollókkal ékesítették egymás köldökét, hogy aztán lecsipegetve őket egymásról kormoránok násztáncát lejtsék a zsebkendőnyi univerzum közepén. Aztán amikor elfáradtak, te hátat fordítottál neki, bevackoltad magad az ölébe, és könnyű álomban suhantatok együtt valamerre, de mindig máshová. Sosem fordultatok meg kétszer ugyanazon a helyen, magatokra, egymásra voltatok kíváncsiak, és nem a helyekre. Aztán egyszer úgy fordított hátat, hogy közben szemtől szemben maradt velem, jutott eszébe, és enyhe nyilallást érzett a bal lapockája alatt. Érdekes, gondolta, amikor ez eszembe jut, mindig a bal lapocka alatt áll be a fájdalom. Hát persze, mondta a felemás szemű varázslóasszony, hisz a női oldalad. Aha! És evvel az ahá-val feküdt és ébredt éveken át, mindaddig, amíg el nem utazott a hegyek közé. Most pedig itt vagyok, és neked írok. Hát eljött a pillanat!, nézett ki a kis ablakon, és csodaként fogadta a hajnali nap első sugarát. A tó csendes volt, egyetlen apró hullám sem fodrozódott rajta. Révben vagyok, gondolta, és felállt, kinyújtózott, majd kilépett a kis kunyhóból. Ledobta magáról a csuhát, és begyalogolt a hűvös vízbe. Lassan szoktatta magát a vízhez, lépésenként ment beljebb és beljebb a tóba. Nem fázott, nem görcsölt egyetlen végtagja sem. Akkor éreztem ezt utoljára, amikor a szűk matraco… Hátára fordult, majd ismét a hasára, majd oldalt, aztán egyszer csak lebukott a víz alá. Benned vagyok, mondta ki hangosan a víz alatt, és érdekes módon nem került víz a szájába. Vetett néhány bukfencet, majd ismét felszínre jőve jó nagyokat prüszkölt. Egyszerre fordultunk álmunkban, szinte vezényszóra… Egyszerre fogant bennünk a gyerekeink arca, egyszerre lélegezve nemzettük őket. Olyan egyformák, mint két alma. Persze, az egyik batul, a másik jonatán. De mindkettő egészséges, és úgy nevetnek, mint a kristálygömbök. Mennyire nem szerettem a szemedben látni a hátadat!, hasított ismét a bal lapocka alá, és abban a pillanatban mintha megfagyott volna a teste, és valami ellenállhatatlan erő a víz mélye felé húzta volna alá. Vihetsz, nem küzdök veled! Megharcoltam a magamét, nem vagy hatalmasabb, mint én. A szorítás engedett, és ismét felszínen találta magát. Kigyalogolt a vízből és meztelenül szembefordult a nappal. Egyszer csak úgy érezte, mintha kettéválna benne a világ: kettőzve látta saját magát, egyik maga jobbra, a másig maga balra áll tőle, kissé megdőlve a függőleges síkban, és a fejnél összeért magamagával. Kundalini! Az arca előtt egy erős borostyán színű szem jelent meg, olyan közel, hogy azt gondolta, belőle született. Amikor kissé eltávolodott tőle, már megpillantotta a másik szemet is. Elsőre úgy látszott, mintha egy hüllőé lenne, de aztán világossá vált, hogy madárszem. A csőre az ő orrából nőtt ki, és szinte tökéletes tükörképeként lebegett szemben vele. Egy sólyom, ismerte fel. Abban a pillanatban a madár felröppent, és hatalmas kört írva le a feje felett, lecsapott jobbra, mintha áldozatra vetné magát. Amikor a szárnyai által vert vízhullámok elültek, ott ült fenségesen mellette, csőrében egy gyűrűt tartva. A párja az ő ujján volt. Köszönöm, mondta, ezzel már tovább utazhatok. A két gyűrűt egymás mellé húzta, majd belépett a kunyhóba. Az asztalon maradt írás végére odafirkantott még egy szót, aztán otthagyva mindent, az ajtót sem zárva be, elindult a hegyen lefelé. Mire a nagy folyó völgyébe ért, haja, szakálla, körme hosszúra nőtt, saruja rég leszakadt a lábáról, koszos, szutykos volt, de a szeme, akár a sólyomé, éberen csillogott. Az emberek meghajoltak előtte, megérintették tépett csuháját. Alkonyatkor a folyóhoz ért, ledobta magáról a gúnyát, begyalogolt a vízbe, a hátára feküdt, behunyta szemét, és hagyta magát, hogy vigye a víz. Mozdulatlanul feküdt, mélyeket lélegezve, magában csendes fohászt mormolva lebegett, akár az Úr lelke a vizek felett. Amikor a Hold az Oroszlán házába lépett, kikötött, mint egy farönk, és azonmód el is szenderedett a homokban. Hajnalban arra ébredt, hogy a bal lapockája alatt… A fene a rugóiba, gondolta, le kellene már váltani ezt a matracot.

Nem a matrac, kedvesem, hanem én nyomlak, az oldalbordád…

Ja, mondta félálomban, akkor hazaérkeztem.

És egyszerre fordulva a másik oldalukra, tovább utaztunk csendesen…

mint mindig…