Az én kedvemet olvasod
Kőrössi P. József (■): Vámosmikolán születtél, 1960-ban. Paraszti környezetben nőttél föl. És ez azért is fontos, mert majd szeretném, hogy ha a beszélgetés abba az irányba menne, hogy milyen sokat merítesz te abból a világból, ahonnan kikerültél. Szeretném, ha elmondanád. Tudom, nem nagyon szeretsz beszélni erről az időszakról, korai gyerekkorodról, és arról a szakaszról, amíg ki nem szakadtál ebből a környezetből. A környezetről, a családról; számos novelládban előkerül, hogy mivel is foglalatoskodott abban az időben, azokon a helyeken egy gyerek, aki nyilván nem te vagy, de azért biztos, hogy merítettél.
Háy János (▼): Nem probléma erről beszélni, csak talán nem annyira érdekes. Nagyon egyszerűen annyi, hogy én ezt a paraszti múltat szoktam favorizálni, de az apai részről ez nem teljesen igaz, mert az apámék iparosok voltak. Ami olyan, mintha tök ugyanaz lenne, egy kisiparos meg egy paraszt, mert mindkettő szegény volt, de ez különböző társadalmi kategória volt. Tehát az apám lefelé házasodott, parasztlányt vett el feleségül, és nagyon rosszban volt az apjával ezért, az anyai nagyszüleimhez költözött, vagyis az anyám szüleihez, és én ott nőttem föl. Tehát erős impulzusokat mégis ezektől a parasztoktól kaptam. Hogy miért éreztem jobban magamat ebben a paraszti környezetben? Részben azért, mert a paraszti környezetben kicsit lazább volt az élet. Tehát hogy azzal kezdődött a nap, hogy „Hol a …-ba van a kapám?” – kiabált valaki az udvaron. Mindenki hangosan beszélt, mert ugye nagyok voltak a távolságok. És olyan üvöltözésszerűen, mintha veszekedtek volna, holott csak a kapát nem tudta senki, hogy hová tették előző este. Na most az iparos részen meg az volt, hogy így benyitottam a nagyapám műhelyébe, és akkor tánk, tánk, tánk, tánk, így jártak a vésők, a fúrók, a fűrészek.
■ Ez egy asztalosműhely volt?
▼ Ez egy bognárműhely volt. A bognár az, aki kerekeket csinál, meg kocsikat, meg szerszámnyeleket. Apám nemcsak egyszerűen lefelé házasodott, hanem el is hagyta ezt az iparos terepet, kocsis volt először fiatal korában, aztán téeszesítették a lovainkat meg a földünket, és akkor az apám is bekerült a téeszbe, végül vezetője lett ennek a szövetkezetnek. Ami meg számomra fontos olyan tíz-tizenegy éves koromig: ez a vidéki környezet abszolút paradicsom volt, egy teljesen kompakt világ, amiben nagyon jól tudtam, hogy ki kicsoda, micsoda, hogy kell viszonyulni. Hihetetlenül szabadok voltunk, a szüleim, akik persze semmit nem hallottak pszichológiáról, rendkívül liberálisan neveltek. Például voltak ilyen problémáim gyerekkoromban, hogy egyszer felébredtem, hogy levágták a lábamat éjjel. És akkor nagyon sírtam, és most elgondolom, hogy ha nekem a fiam ezt mondta volna, mondjuk tízévesen, hogy levágták a lábát, akkor rögtön elkezdek vitatkozni vele, hogy hát ott van, tudod, úgy ésszerűen. Anyám meg azt mondta: „Tényleg, biztos, hogy levágták?” Mondom, abszolút biztos. „Jó, akkor ma ne menj iskolába.” Egyáltalán nem zavarta ez a probléma. Hát most azt gondolja, hogy nincs lába, kész. Holnap mást gondol. Tehát lazán vették ezt a dolgot. Egyszer nagyapám, aki a legfontosabb ember volt az életemből, ő mesélt, mert járt a háborúban, mindenféle hülyeséget, nem volt foga, és akkor kitalálta, hogy kilőtték az oroszok. Nagyon poénos volt. Mindenesetre olyan hatással volt rám.
■ Valahol olvastam is tőled, teljesen beleélted magad, hogy háború van.
▼ Igen, igen. Úgy három-négy éves koromban átcsúsztam ebbe a 45 előtti világba. És akkor abban a kontextusban beszéltem. Ha mit tudom én, anyám kérdett valamit, akkor én mondom, hogy nem, nem, én éppen a fronton vagyok. Emlékszem arra a pillanatra, teljesen elfogadta. Egyszer beszélgettünk a konyhában. Ugye, falun minden a konyhában zajlik, ott volt egy dívány, ott főztek, minden, ami fontos, az ott történt. Ott volt meleg. És akkor mondom, hogy tegnap mentem a nemtom hová. És akkor az anyám visszanéz: „Akkor te nem a fronton voltál?” Amikor rájöttem, hogy az egész kamu volt, azt a szégyent nem tudom elfelejteni, ami akkor végigfutott rajtam. Ez a kompakt világ azt is jelentette, hogy nagyon szervesen épült föl egy ilyen élet, ami egy paraszti élet. Például a szemétről szerintem én Budapesten hallottam először, mármint hogy létezik. Ott nem volt szemét, nem voltak műanyag dolgok, otthon sütöttük a kenyeret, tehenünk volt, tehát nem volt zacskós tej vagy dobozos tej. Minden felhasználódott és minden visszapörgött ebbe a gazdaságba. Rendkívül ökonomikus volt. De akkor azt hittem kisgyerekkoromban, hogy az, hogy én az anyám ágyában születtem otthon, s hogy nálunk ilyen az élet, ez rendkívül konzervatív és avítt dolog.
■ Később ezt szégyellted, mondjuk Szegeden vagy Pesten?
▼ Hát igen. Nem szégyelltem, csak valahogy azt gondoltam, minden modern ember kórházban születik. Tehát aki nem kórházban született, mint én, az valahol nagyon lemaradt. És mit ad Isten, eljön az idő, hogy az én emlékeim abszolút topon vannak, divatosak lettek. Az otthonszülés, az ökonomikus gazdaság, a különböző dolgok fölhasználása.
■ Most te vagy a modern.
▼ Abszolút! Nem is csináltam semmit, és korszerű lettem.
■ Negyven év alatt behoztad.
▼ A másik, ami még fontos, hogy nagyon-nagyon sokat dolgoztunk. Nekünk kisgyerekkorunktól dolgozni kellett, méghozzá elég keményen. Számomra ez egy fontos lecke volt, ettől megtanultam dolgozni, másrészt megtanultam azt, hogy az embernek feladatai vannak. Van egy olyan múltam, egy olyan tizennégy évem, ami azt nevelte belém, hogy ha bőgnek az állatok, akkor enni kell adni, akkor is, ha szar kedved van. Érted? Mert az állat nem tolerálja. És ez egy fontos dolog, minden pszichikai leépülésnek az alapja az szerintem, hogy fel tudsz-e állni, vagy nem tudsz felállni. Elkezded a napot, vagy nem kezded el a napot.
■ Én tudom, hogy te egy fegyelmezett ember vagy ilyen dolgokban, tehát munkát leadsz határidőre és lelkiismeretesen. Ez is ebből a világból jön?
▼ Hát igen, mert amúgy nem vagyok egy pedáns ember, de munka ügyben nagyon-nagyon ritkán fordul elő, hogy én akár egy napot is késsek.
■ Édesapádról elmondtál nekem egy történetet, ami nagyon árulkodó, sok mindent elmond. Talán arról is, hogy miért az lettél, aki lettél, és miért olyan író, amilyen író vagy. Amikor édesapád megkérdezte, hogy na és akkor mi akarsz lenni, fiam, akkor mi is történt?
▼ Egy karácsonyi szünet volt, gimnazista voltam, Budapestre jártam gimnáziumba. S akkor azt mondtam apámnak, hogy én filozófus szeretnék lenni.
■ Hány éves voltál?
▼ Tizenhat vagy tizenhét. Elég rossz tanuló egyébként. A házunk olyan volt, egy ilyen hosszú parasztporta, ami megduplázódott elöl egy plusz szobával, így lett kétablakos. De hátul még megvolt a kamra meg efféle dolgok, a kamra, ami nyári konyhaként működött. De most tél volt, úgyhogy csak kamra volt, és akkor apám egy laza mozdulattal oda bependerített, hogy gondolkodjak ezen a bölcs döntésemen.
■ Bezárt?
▼ Igen, igen. Hogy akarok-e filozófus lenni vagy nem. Végül a hideg győzött. A filozófia vesztett.
■ De azért ezt is behoztad, mert egy kicsit filozófus is vagy.
▼ Ez összefügg, az írásnak vagy mindenfajta művészetnek az előfeltétele a gondolkodás. Nem is csak a művészetnek, az életnek egy feltétele az, hogy képes legyél a magad és a világ viszonyáról gondolkodni, magadról és mások viszonyáról gondolkodni.
■ Miért zárt téged be erre a válaszra?
▼ Apám, mint téesz-vezető, időnként kapott ilyen vezetőknek küldött brosúrákat, amiket a párt csináltatott. És abba fordítottak külföldi cikkeket, hogy mit írnak Magyarországról, és az egyik cikkben a 73-as filozófusper volt ecsetelve. Akkor apám előtt megjelent a jövő, hogy a fia börtönbe kerül vagy Ausztráliába menekül. Egyébként nem volt erőszakos típusú ember, csak nagyon erős személyiség volt, ráadásul hozzám képest mindenben fegyelmezett ember. Neki rettenetesen nehéz volt elviselni azt, hogy én hogyan viszonyulok a világhoz. Az a reménytelenség állapota volt. Ő úgy gondolkodott rólam, mint ahogy mindanynyian gondolkodunk egy darabig a gyerekünkről, na ebből a gyerekből aztán lesz valami. Mert jól tanul, okos, tehetséges. És akkor bekerültem Budapestre, s akkor elindult az ő szemében az én züllésem. A rossz tanulás, a jó Isten tudja kikkel tartott kapcsolat, a művészetek iránti érdeklődés, a rock and roll, ami szintén egy ilyen központi dolog volt. És akkor ő hozzáképzelte a többit. És tényleg rosszul ment nekem a négy év gimnázium, rosszul ment a városi felnőttekkel való kommunikáció.
■ Apád találkozott a te írói pályáddal?
▼ Nem, ő korábban meghalt. Már publikáló író voltam, de még könyvem nem volt, mikor meghalt, utána jelent meg az első könyvem 89-ben. Apám úgy viszonyult az én írói törekvéseimhez, hogy legyen diplomám, aztán mellette írogathatok. Reménytelennek tartotta a művészeti pályát.
■ Még maradjunk itt a családnál. Fontos dolog a személyiséged alakulásában, hogy te átnevelt balkezes vagy.
▼ Így van. Én tulajdonképpen rendes balkezes vagyok, de amikor kicsi voltam, akkor a vonalzóval a tanítónő rácsapott a kezemre, hogy ha átvettem a bal kezembe a tollat. Egyébként a szüleim is benne voltak ebben a buliban, meg a körzeti orvos is, aki azt mondta anyáméknak, ez egy rossz szokás. Ha evés közben hozzányúltam bal kézzel a kanálhoz, már hallottam, hogy az apám leteszi a maga kanalát, akkor már rögtön görcsben volt a gyomrom. Egyébként gyerekkoromban ezért keveset ettem, úgyhogy nagyon sovány voltam. S ma sem tudok kézzel sokáig írni. Hogy egyéb pszichés problémáim eredtek-e, s erednek-e még a jövőben abból, hogy leszoktattak a balkezességről, azt nem tudom, mindenesetre könnyen lehet. Egyébként kimutatott tény, hogy a balkezesek előbb halnak meg.
■ Na de te most már jobbkezes vagy, úgyhogy nyugodj meg. Te nem írónak készültél, igazából rockzenész akartál lenni. S a rockzenei karriered félbeszakadt ugyan, te ma is családi rockzenésznek tartod magad.
▼ Múlt nyáron eljutottam a csúcsra, mert Lovasi Andrással együtt léptünk föl, aki a Kispál és a Borz énekese és dalszövegírója. Úgyhogy voltam a csúcson, de nem akartam ott maradni. Átengedtem a rockosoknak. Szerettem volna rockzenész lenni, nagyon fontosnak tartottam a rockzenét, fontosabbnak talán, mint amennyire valójában fontos. Számomra abból a zárt világból, ami Vámosmikola volt, a kifelé mutató irányt vagy utat jelentette a rockzene, ami nem egyszerűen zenét jelentett, hanem egyfajta szabad életformát. Tehát amikor A bogyósgyümölcskertész fiát írtam, azt a novelláskötetet, ami nagyjából a kamaszkoromról szól, akkor így gondolkodtam rajta, hogy mik voltak azok a lényeges elemek, amik irányították akkor az életemet, és az egyik az a szabadság volt. Tényleg volt egy idealisztikus elképzelésem arról, hogy létezik egy kötöttségektől mentes, de nem haszontalan élet a világban. És azt gondoltam, ehhez a rockzene jól passzol, ráadásul nyilván előnyös volt egy gitárral mutatkozni. Jobban néztem ki.
■ Életformád volt ez a világ, benne lenni ebben a beates, rockos világban?
▼ Annyira igen, hogy mondjuk jártam koncertekre, de erősen szorongó alkat voltam.
■ Nem őrjöngtél ezeken a koncerteken?
▼ Nem, nem, nem. És nem is tudtam asszimilálódni, mondjuk beatzenészek körében. Annyira féltem tőlük, annyira nem voltam így nyitott, nem tudtam felszabadultan belemenni ebbe a közegbe. Nem tudtam legyőzni azt a félelmet, ami bennem volt.
■ Ez már Budapest?
▼ Ez Budapest, igen.
■ Gondolom, kollégiumban laktál…
▼ Így van, négy évet kollégiumban laktam, ugyanabban az épületben, ahol az én gimnáziumom volt.
■ Beszéljünk az Élet és Irodalomban megjelent, Az asszimiláns című cikkedről, amely kisebb vihart kavart, valaki ezért megtámadott, aztán sokan megvédtek, és nem is a barátaid. Ez arról szól, ha nagyon tömören, röviden akarom megfogalmazni, hogy te a vidékiségedet soha nem tudtad leküzdeni, soha nem tudtál asszimilálódni egy polgári világba, még akkor sem, hogy ha ez a polgári világ nem a rendszerváltás utáni, hanem a rendszerváltás előtti. Valahol mindig a kisebbségi létedet éled meg. És ez nagymértékben köszönhető Vámosmikolának, annak az életformának, amiből te egyik pillanatról a másikra, egy faluból egy nagyvárosba, egy kétmilliós nagyvárosba kerülsz. És ott nagyon egyedül vagy, kollégiumban laksz, nem nagyon akarnak befogadni. Jól gondolom, hogy ez ennek az írásnak a problémafelvetése?
▼ Nem, nem ez a problémafelvetése. A problémafelvetés az, hogy van egy mobilizáció a társadalomban, alulról jönnek fölfelé emberek. Én egy ilyen vagyok. Alulról jövök fölfelé. Ez az ember hoz egy csomó emléket az életéből, egy csomó tapasztalatot. Belekerül egy másik közegbe. Azt gondolom, akkor tud ebben az új közegben egészséges személyiséggé lenni, ha a múltját valamilyen módon meg tudja osztani az új társaival. Ezért számomra a nyelvváltás, tehát megismerni azt a nyelvet, amibe belekerültél, és megpróbálni a régi nyelven veled történteket átmenteni erre a nyelvre, alapkérdés. Én persze vidék-Budapesttel példálózok, mert ez egy könnyen felmutatható példa. Ugyanezt a példát mondhatnám, hogy ha a budapesti elitből származó ember elmegy Londonba. De kamaszból felnőtté válni is egy asszimilálódási folyamat. Van ugye a kamasz ember, aki a világot feketén-fehéren látja, vannak jó fejek, meg vannak a szemetek, mondjuk én így gondoltam, de tíz kamaszból kilenc így gondolja. És azt, hogy én a jó fejek közé fogok tartozni, és a rossz fejeket ki fogom verni az életemből. És hogy nem úgy fogok élni, ahogy a szüleim, nem ezt fogom csinálni, nem fogok hazudni, nem leszek korrupt, nem megyek bele ócska ügyletekbe. Én tiszta leszek, igazságos, tehát van egy elemi igazságtudat. És a kérdés az, hogy amikor átlépsz a felnőtt létbe, akkor ebből az igazságból mennyit tudsz átmenteni. Hagyod az egészet a felejtésnek, és azt mondod, á, kamasz voltam, ez nem is volt igaz.
■ De akkor még az ember biztosan nem ilyen tudatosan gondolja. Hogy kamasz voltál, és akkor most ezt kidobod.
▼ Nem ilyen tudatosan, de szépen csúszol bele. Lassan veszed fel a felnőtt élet paramétereit. Elkezdesz regulárisan dolgozni, megházasodsz, gyermekeket nevelsz. Ez iszonyú sok kötelezettséget hárít rád a világból, a kérdés az, hogy engeded-e, hogy ezek uralkodjanak rajtad, vagy megpróbálsz abból a tiszta szemből valamit átmenteni. És ezt tekintem én ebben az esetben is nyelvváltásnak. A nyelvváltásnak számtalan módja van, lehet a paraszti létből kispolgári létbe, kispolgáriból nagypolgáriba lépni. Ezek mind váltások, mind komoly váltások, azért mondom ezt egy fontos dolognak, hiszen mobil most már Európa. Működik, megy, jön, megy Erdélybe vagy Partiumba, hoz innen egyfajta emléket magával, és megy mondjuk Budapestre vagy Frankfurtba vagy bárhová.
■ Ezek emlékek vagy kultúrák?
▼ Emlékek és kultúrák. Nektek volt itt az Ady kör, ha te ugyanazt meg akarnád Budapesten valósítani, akkor te egy archaizmusba menekülnél bele, a múltba. Akkor te nem nyelvet váltottál, hanem beleragadtál a régi nyelvbe, és azt próbálod örökösen életre hívni. Neked nyelvet kell váltanod, és azt a kultúrát, amit itt kaptál, azt az emléket az új konstrukciókba kell beépíteni.
■ Talán konvertálásnak mondhatnánk.
▼ Igen, mondjuk azt, hogy konvertálás. Ahogy egy magyar nyelvű regényből német nyelvű regény lesz. Valakinek transzformálnia kell, ezért mondom, hogy ezt tekinteném nyelvváltásnak, ennek számos olyan összetevője van, hogy tényleg nyelvi. Például ahogy a vámosmikolai beszél, sokkal lassúbb volt, körülményesebb, egyébként az erdélyi beszéd is lassúbb, mint a budapesti. A budapesti sokkal célirányosabb. Célirányosabb bizonyos tekintetben, ugyanakkor ironikus, tehát nem direkt, csalafinta beszédmód. Vagy van olyan dolog, hogy megismersz egy társadalmat, megismered a nagyváradi társadalmat, ki milyen réteghez tartozik, hogyan kell hozzá viszonyulni, milyen köszönési formák vannak. Ezt te tudod, tehát te tudsz akkor itt működni, de ugyanezt egy másik közegben újra kell tanulnod, azt, amit itt megtanultál, azt valahogy meg kell jelenítened ebben az új társadalmi szituációban.
■ Ez azt jelenti, hogy te kíváncsi voltál arra, amivel találkoztál Budapesten, s vittél magaddal olyan értékeket, amelyekre viszont nem volt kíváncsi az a pesti társadalom?
▼ Inkább azt mondanám, hogy ez a cikk, Az asszimiláns nem az életrajzomról szól, hanem ez egy esszé. Én azt gondoltam tízenegynéhány éves koromtól, hogy a vámosmikolai keretrendszer nekem nem felel meg sok szempontból, részben akkor még nem rockzenész, hanem régész akartam lenni, és úgy ástam egyébként otthon a kertben is.
■ És találtál is valamit?
▼ Hát igen, találtam. Egy ideig hiányzott a kutyánk, és aztán egy idő után megtaláltam, ott puha volt a talaj, úgyhogy ezért gondoltam, hogy ez egy könnyű ásatás lesz. Szóval azt tudtam, hogy amit én akarok csinálni az életemmel, az biztos, hogy nem valósítható meg Vámosmikolán.
■ Ezt tudtad?
▼ Ezt tudtam. Teljesen egyértelmű volt tizenkét éves koromtól. Igen, abszolút egyértelmű volt.
■ Akkor miket csináltál te, vagy miket olvastál? Tudom, a történelem nagy varázzsal volt rád. Miket olvastál Vámosmikolán?
▼ Az utolsó vámosmikolai, tehát a tizennégy éves kori olvasmányaim Pilinszky, Szabó Lőrinc. Negyedikben kezdtem el olvasni, mert az apám nagyon dühös volt, hogy rossz jegyet kaptam hangos olvasásból. Amúgy azért kaptam rossz jegyet, mert az átszoktatott balkezességgel pici diszlexia is együtt jár. A hangos olvasásban most már jobb vagyok, de régen botrányosan olvastam hangosan. Örökösen elbotlottam a szavakban, összekevertem a betűket, egyébként kézírás közben is betűket keverek. Ráadásul orosz szakos voltam, tehát van cirill ábécés ismeretem, s az orosz d betű az ugye g betű magyarban, ezt rendszeresen keverem a mai napig. Amúgy elég gyorsan olvastam, először átmentem a történelmi regényeken, az indián regényeken. Vernét nem olvastam, mert nem szerettem az ilyen futurisztikus dolgokat, a mai napig sem szeretem. Olvastam viszont mindenféle történelmi könyvet, és nagyon sok költészetet, tizenkét-tizenhárom éves koromtól, egészen moderneket is, mai dolgokat is.
■ Most menjünk Pestről Szegedre, hiszen ez következett számodra. Ez egy érdekes világ, már akkor, fiatalkorotokban is figyelemreméltó írók voltak ott együtt. Darvasi ugye, Podmaniczky, Solymosi Bálint is, ha jól tudom?
▼ Meg Szijj Ferenc.
■ Viszont nincs igazi kapcsolatod Szeged emblematikus irodalmi figurájával, Ilia Mihállyal, vele nem is találkozol a szegedi évek alatt. Ez miért van így?
▼ Nem tudom, és azt se tudom, Ilia miért emlékszik úgy, hogy találkoztunk. Viszonylag rövid idő alatt meg tudtam élni, hogy vidékiből budapestivé váljak, és budapestiből vidékivé. Tehát Szegeden én voltam a budapesti köcsög. És tényleg különbözött az én előéletem azáltal, hogy négy év Budapest más, mint négy év Békéscsaba. Egyszerűen más impulzusok értek, azok az impulzusok, amelyek a Szegedre vidéki kisvárosokból kerülő embereket később érték. És ebben az időszakban, tizennégytől huszonöt évig nagyon fontosak ezek az egy-egy év különbségek. Mert más a tudás a világról, hiszen akkor szerzed meg a tudást, és ha te már megszereztél egy tudást, akkor nem tudsz visszalépni. Nem vagytok egy ritmusban. Szegeden betegesen irtóztam mindenfajta kapcsolatkereséstől, aminek valamifajta haszonszerzés a célja. Tehát attól, hogy mondjuk Ilia tanár úr adjon nekem egy levelet, hogy elmehessek X. Y. szerkesztőségbe.
■ Ez így ment?
▼ Igen, magam is láttam ilyen levelet. Ilia segített az embereknek, írt beajánló leveleket. Másrészt az én magatartásformám különbözött az akkor ott lévő, később nevessé váló pályatársaimétól, hiszen ők már egész fiatalon ilyen picit merev viselkedést követtek. Volt egy megközelíthetetlensége annak a közegnek. Az én alapvető hozzáállásom az élethez, a művészethez a megszólíthatóság. Tehát minden olyan dolog, ami a megszólíthatóságot, vagy másképpen mondom, az emberi közvetlenséget megkérdőjelezi, az számomra elfogadhatatlan. És miután szabad életet éltem Szegeden, ezeknél az embereknél sok érdekesebb emberrel találkoztam, aminek persze voltak rossz következményei is.
■ Kik voltak az érdekesebbek?
▼ Kocsmatöltelékek. A Janek meg a Dixi, szóval ilyen nevű emberek.
■ Ki a Janek? Megírtad?
▼ Nem, nem írtam meg. A Janek az egy budapesti csöves fiú volt. Most csövesen nem a mai homelesst érteném. Ezek ilyen rocker figurák voltak, és kitiltották őket Budapestről valamilyen rendbontás miatt. És akkor ő leköltözött Szegedre. Volt neki egy ötvenes években készült Skodája. De nem tudott vezetni, nem volt jogosítványa, csak valahol kapott egyszer ajándékba egy Skodát.
■ És ki az a Dixi?
▼ A Dixi egy elit családból származó fiú volt, aki értelmetlennek tartotta a világba való beilleszkedést, ezért a különböző kocsmákban érezte jól magát.
■ Tapasztalatgyűjtés volt ez mai szemmel?
▼ Nem tudom. Jól éreztem magamat közöttük.
■ Önkirekesztés vagy menekülés abból az elitnek látszó…
▼ Nem, nem volt semmi ilyesmi. Nem volt semmi ideológiai elhatározás. Az volt, hogy én jól éreztem magamat közöttük, nem untam még a kocsmai gesztusokat. És ezek viszonylag fiatal emberek voltak, ha megfigyelitek, a kocsmai emberek valami originalitást hoznak be egy ideig, csak az a baj, hogy beleragadnak ebbe a beszédmódba. És mondjuk, elkezdik tizennyolc évesen, és még negyvenkét évesen is ugyanazokat a gesztusokat nyomják. Akkor válik unalmassá. De ezek akkor nagyon érdekes emberek voltak. Suki Béla, mond ez a név neked valamit?
■ Nem.
▼ Egy cigány csávó volt, egyébként filozófus. A Heidegger-kategóriákat csak így kisujjból nyomta. Nagyon különleges emberek voltak, akik egyszerűen a társadalmi rendszerrel nem tudtak kibékülni, és ezért oda csúsztak a perifériára, hihetetlen nagy centrális tudással, akár életismerettel, akár evidens kulturális tudással.
■ Azért is kérdeztem rá ezekre a figurákra, mert ha a novelláidat nézi az ember, azok tele vannak ilyen alakokkal. Még A Gézagyerek is, hogy ha nem is a Gézát nézzük, hanem a környezetében megjelenő munkásokat. De még menjünk vissza Szegedre, ott készülnek a Narancsszív-szonettek? Mondjuk el, hogy mik a Narancsszív szonettek.
▼ Én nem gondoltam, hogy legális író leszek, hiszen nem jelent meg soha semmim. Tehát tíz-húsz példányban, hol írógéppel sokszorosítva, hol stencilezve, csináltam ilyen kisebb brosúrákat, és odaadtam őket a barátaimnak.
■ Nem gondoltad, hogy az szamizdat?
▼ De tudtam, hogy szamizdat. És 1984-ben jutottunk oda a Podmaniczkyvel és a Kurdy Fehérrel, hogy csinálunk egy könyvsorozatot, aminek ez lesz a címe, hogy Narancsszív-szonett, ez az én egyik versemnek volt a címe. Mivel én voltam a legidősebb, ez gesztus volt a két fiatalabb pályatársam részéről. Ez nem hatalmi kérdés volt, inkább baráti gesztus. Vagy négyet-ötöt csináltunk, először szitával, az nagyon érdekes volt. Az egyik barátom dolgozott egy szitásnál, akivel ilyen Mickey Mouse-okat nyomtak. Na most szitája csak olyannak lehetett, aki komcsi volt, tehát ő a belügyből jött rögtön a kisiparos létbe. Pénzünk nem volt, de az Akadémiai nyomdából egy liter pálinkáért kaptunk papírt. Négyen-öten voltunk, vittük a papírt. Portás: „Mit visznek?” „A Laci bácsi mondta, hogy vihetjük.” „Ja, akkor jól van.” Így vittük ki a papírt. És volt egy fotós bácsi, akinek megígértük, hogy elviszünk valami ajándékcsomagot Marosvásárhelyre a rokonainak. És akkor ő megcsinálta ingyen a fotókat, mert ugye a szitához fotó kell, egy fotónegatív, azt világítjuk rá erre a bizonyos szitaszövetre, amin van egy fényérzékeny szer. A keretben van a szita, rá van vetítve a szöveg, a festéket beleöntjük a keretbe, régi Gutenberg-eljárás. Rányomod a papírra, húzol egyet egy ilyen fával, és akkor rányomódik a szöveg. Marha jól ment, megcsináltuk az ötszáz példányt.
■ Ötszáz példányt? Az már veszélyes volt.
▼ Csakhogy az volt a probléma, hogy nem tudtuk kimosni a szöveget a szitákból.
■ Vissza kellett adni a szitát és benne voltak a szövegek?
▼ Benne voltak a szövegek. S a szita volt a legnagyobb érték. Nem úgy volt, hogy kidobom, aztán veszek másikat. Úgyhogy visszajött a Bahamákról a volt belügyes krapek, és látja, hogy a Mickey Mouse-ok helyett egy aktuális szamizdatot nyomtunk a két hét alatt. A barátomat kirúgta azonnal.
■ János, amellett, hogy több könyve borítóját tervezte, mindig szomorú manókat rajzol, akkor is, ha dedikál, majd érdemes dedikáltatni a végén és akkor lesz mindenkinek szomorú manója.
▼ De jó fej vagy.
■ Ezt előre kitaláltam, hogy ezt el fogom sütni. Na szóval, hamarabb voltak a szomorú manók, mint a borítótervek, vagy ez együtt született?
▼ Az egész úgy kezdődött a szomorú manókkal, hogy én tényleg csomó dolgot fontosnak tartok az avantgárdból, például azt, hogy a különböző művészeti ágak között van egy közös figyelem. Egymásra való figyelem és a lényegre való figyelem. Ezért viszonylag sok kiállításra jártam, a barátaink közt voltak festők, úgy, mint ahogy én író voltam, tizenhét-tizennyolc évesen. Mindig szomorúan látom azt, hogy magyar írók nagyon-nagyon kevesen mennek el kiállításra. Nagyon-nagyon ritkán hallgatnak koncerteket. Olyan számukra a többi művészeti ág, mintha az egy másik galaxison lenne. Úgyhogy nekem ez természetes dolog volt. A szomorú manók Szegeden születtek, a középkori magyar történelem szemináriumon, ami kibírhatatlanul hosszú volt. És akkor egyrészt azért, hogy ne szóljon mindig a tanár, hogy én miért nem jegyzetelek – mert azt se akartam mondani, hogy nem érdekes, amit mond, azt se, hogy átszoktatott balkezes vagyok, és nem tudok írni –, ezért elrajzolgattam órákon. Így egy része ezeknek a manóknak belekerült az első kötetbe.
■ Jól tudom, hogy kiállításod is volt?
▼ Volt Szegeden, csináltam kiállítást.
■ Bal kézzel készülnek a rajzok? Mert látom most, hogy rögtön a bal kezeddel mutattad.
▼ Igen, igen.
■ Neked számos olyan könyved van, ami vegyes műfajú. Van benne vers, próza, rajzok. Mennyire a kényszer szülte ezeket a vegyes műfajú könyveket? Mennyire volt e mögött koncepció?
▼ A kezdetek kezdetén nagyon keveset tudtam csak írni, ennek sok oka volt, biztosan az is, hogy nem tudtam úgy exponálni, a nyelvet úgy forgatni, hogy mindent meg tudjak fogalmazni. A másik, hogy verscentrikus voltam, és a vers egy koncentrált műfaj. Abból nem lehet túl sokat írni. És a prózáim is versszerűek voltak. A különbség ugye a vers és a próza között az, hogy a vers célja az, hogy a lehető legnagyobb világegységet a lehető legkisebb nyelvi formába koncentrálja. A prózánál sokkal tágabbra nyílik ez az olló. És abban az időben ezt nem tudtam megcsinálni, ezért nagyon versszerű prózát is írtam. De mondhatjuk azt, hogy a kényszer szülte, mert csak így állt össze egy kötet. Aztán amikor elkezdtem aktívan prózát írni, tehát nagyobb prózát is, és hosszabb novellákat meg regényt is, akkor egyértelművé vált, hogy ez a két dolog teljesen különbözik. Nem tűri meg egymást. Egyáltalán nem. Függetlenül attól, hogy megjelennek azok a nyelvi eszközök, amelyek a másik műfajban is használatosak. Tehát a versi eszköztár megjelenik a prózában is, és a próza eszköztára a versben. Ez így átjár.
■ Van két regényed, amelyek a történelmi múltban játszódnak, ha lehet így fogalmazni. Ezek mégsem történelmi regények, nyilatkoztad is, hogy nem is akarsz történelmi regényt írni. Ugyanakkor a novelláid nagy többsége nem a jelenben játszódik. E mögött vajon mi van?
▼ Azt hiszem, két dolog van, amit ebben érdemes figyelembe venni. Szemben a hetvenes éves prózájával és a nyolcvanas évek prózájával, vagyis az előttem járó generációval, az új korosztály visszatért egyfajta történetelmesélői technikához. Tehát azt gondolja, hogy egy ember életéből el lehet egy történetet mondani. Nem gondolja azt, mint a korábbi próza, hogy egy ember élete csak epizódokból áll, mozzanatokból. Ahogy ezt mondták akkor, hogy fragmentált próza. A legjellemzőbbek erre Esterházy szövegei, ahol el is különülnek azok a pici fragmentumok. A kilencvenes években megjelenik egy másfajta elbeszélési mód. Igazából azt tapasztalja meg az ember, hogy ugye jobban élünk, mint éltek száz évvel ezelőtt, de a boldogsághoz nem jutott senki sem közelebb. A kilencvenes években a tradícióhoz való viszony megerősödött, van egy vallási reneszánsz, van egy családfakutatás, ki volt apám, ki volt anyám, innen származunk, onnan származunk, van egyfajta családi hagyományteremtés. A hetvenes években, ha egy lakótelepen végigmentél karácsonykor, hány kis koszorú volt kint az ajtón? Egy se volt. Ha ma végigmész, van olyan ajtó, amin három is van. Tehát megindult egy másfajta szemlélete az embernek, és ez jelenik meg az irodalomban, hogy a mi életünk egy egész életként láttatható valójában. A bukás felé menő élet is egy egész élet, hogy ha ezt írod le. Hogy ez miért történelmi terepen exponálódik egy csomó prózistánál? Talán azért, mert a kilencvenes évek, a rendszerváltás utáni társadalom olyan mértékben átláthatatlan. Forrásban van a társadalom. Minden átalakul, a tulajdonviszonyok újrarendeződnek, az eszmei viszonyok újrarendeződnek. Ez egy feltételezés, tehát én ezt nem mértem le, ez csak egy gondolkodási ötlet, de valahogy így gondolom, hogy talán ez lehetett az alapja ennek a történelem irányába való csúszásnak.
■ Van egy kedvenc novellám tőled, a Budapesti tavasz, amit nagyon sokszor olvastam el. A hősei többnyire olyan férfiak, akiket megcsaltak, vagy akik megcsalnak, olyan gyerekek, akiknek a gyerekkoruk nagyon szerencsétlenül alakul, tehát egy csomó olyan figura, aki a társadalomban nem találja a helyét, kitaszított, keresgél, felesleges és gyakorlatilag nincsen jövőképe. Ennek a novelládnak a hőse ül a kocsiban, dugóban, esik az eső, és a szeretőjéhez tart, miközben otthon beteg feleség, nagyszülők, és hát arra gondol, hogy hiába érkezik meg, a dugó miatt alig marad néhány perc, maximum egy gyors szeretkezés, és utána vissza a családhoz, ahol szintén valami nagy nyomorúság. Számomra ebben a novellában a társadalmi romlottság elementáris erővel tör fel. Azért mondtam el, hogy valamennyire ezt a világot, ami a kortárs novelláidban megjelenik, leleplezzem. Kérdés nincs.
▼ Tehát ezek után már nem lehet a novellát felolvasni, ha erre gondoltál.
■ De lehet, hogy föl lehet olvasni.
▼ Minden poént lelőttél.
■ Akkor továbbmegyek, azt mondom, nemcsak a történetről van szó, hanem a regényeidre is jellemző nyelvről is. Nem azonos két regényednek a nyelvezete, mindig teremtesz egy újat. Ezeknek a novelláknak a nyelvezete viszont igencsak azonos, és a legkézenfekvőbb azt mondani, hogy egy igazi, egyszerű beszélt nyelven fogalmazol te is, tehát a narrátor, meg a hősök is, a hőseid is. Nincs benne semmi csináltság, mégis azt kérdezem tőled, mert egy kis ravaszságot azért sejteni vélek, hogy csinálod ezeket a mondatokat. Vagy ezek adottak?
▼ Minden irodalmi nyelv teremtett nyelv. Az a nyelv is, ami nagyon hasonlít az utcai nyelvre, az egy konstruált nyelv, artisztikus nyelv, hogyha egy negatív jelzővel akarok élni. Tehát nincsenek talált nyelvek, a talált nyelvek még a szociográfusoknál is megdolgozottak. Nem tagadható, engem a nyelv rendkívül érdekel, elvileg is érdekel, és amikor úgy adódik, hogy tanítok, ezt erősen szoktam hangsúlyozni. Hogy te egy asztalost hívsz, hogy megcsinálja otthon a parkettádat, és ő nem tudja eldönteni, hogy puhafát használjon vagy keményfát, tölgyet vagy bükköt, akkor azt mondod, hogy ne jöjjön oda többet. Én így gondolkodom az íróról is, hogy ez egy anyag, amin mi dolgozunk. Tehát magától értetődik, hogy én ezzel a nyelvvel foglalkozom mindenféle szinten. Az, hogy ez embert ez nyelvfilozófiai szinten érinti, vagy úgy, mint Esterházyt, aki gyűjti a haverjaitól, hogy miket hallottak és akkor bediktálják neki telefonon, leírja, aztán beleírja a szövegekbe.
■ Ilyenek a Parti Nagynak is vannak.
▼ Én is szoktam például Parti Nagynak küldeni, mikor találok ilyen izét, amit ő tudom, hogy így izél, miért is ne küldjem el neki.
■ Találsz ilyen izét, amit tudod, hogy ő izél?
▼ Igen, igen. Amivel ő elizélgethet otthon, és én meg nem szeretek ilyenekkel elizélgetni. Én nem szeretem a nyelvjátékot.
■ Azért van nálad is bőven a verseidben.
▼ Van, de ez a típusú nyelvjáték, mint mondjuk a Grafitnesz, csak hogy a Lajos egyik könyvcímét említsem, ez tőlem idegen. Fontos, hogy tudd a nyelvet, hogy ismerd azt a nyelvet, és fontos az is, hogy tudd, milyen tartalmakat tud megjeleníteni. Amilyen nyelvet tudsz mozgósítani, olyan lesz az a világ, ami beleömlik a szövegedbe. A lényeg az, hogy ezen a nyelven keresztül nagy világegészeket tudj belepréselni egy műbe. Ahogy József Attila híres tanulmánya mondja, az a különbség a teremtés által létrejött világ és művész által létrehozott világ között, hogy ezt a világot nem tudod az elejétől a végéig átlátni, mígnem a műalkotást tudod a teljességében látni. Látod az elejét és látod a végét, látod a teljes építményt. Tehát a cél az, hogy ez a nyelv képes legyen igazán megragadni a mű tárgyát. Ilyenformán engem borzasztóan érdekel a nyelv, és a történelmi regényekben is az érdekelt, milyen nyelven tudom, hogy is mondjam… Ha én akarok egy természeti képet, mondjuk az Ipoly mellett megy a főhősöm, azt akarom, hogy érződjön az, hogy ott falevelek vannak, hogy fél. Amikor te olvasod, ne azt gondold, hogy én intellektuálisan le tudom képezni ebből a mondatból, hogy ez a főhős egy sötét úton megy, ahol a falevelek alakján képzelődik, hogy szörnyek vannak. Hanem érezzem minden zsigeremmel, hogy az a nyelv, ami művészi nyelv, az túljusson azon az intellektuális nyelven, ami közöl valamit. A világot sokféle irányból érzékeljük. Ezernyi csatornán át jön a világ, és a művészi nyelvnek ezt az összes csatornát életre kell hívni, tehát a kislábujjadtól a füled hegyéig mindeneddel érezned kell, az igazi nagy műveknél mindeneddel érzed, hogy itt megjelenik egy valóság.
■ Ez egy küzdelem a nyelvért?
▼ Szerintem nem küzdelem, a küzdelemben van egyfajta heroikus izé. Ha valaki ezt nem szereti, nem szeret megírni valamit, akkor tessék pályát változtatni, itt senkit sem vertek bikacsökkel az íróasztalhoz.
■ Van egy olyan mondatod, hogy amit ma meg lehet írni, azt csak ma lehet megírni. Holnap már nem azt lehet megírni, amit ma megírhattál volna.
▼ Hát igen. Az írásnak egy nagyon fontos része az önismeret, mindig hántani kell magadról le, hogy te ki vagy. Hogyan szembesülsz, hogyan viszonyulsz a világhoz, mit találsz a lelkedben, és hogyha tisztán engeded, hogy ez a belső ismeret és maga a nyelv egymásra találjon, akkor meglesz a beszédmód, meglesz az a beszéd, amin meg kell szólalj.
■ Ez egy kicsit olyan, mint egy színész találkozása vagy nem találkozása a szereppel? Az is egy azonosulási folyamat, és ez is, a nyelvvel való azonosulás folyamata.
▼ De he nem belülről teremtem meg a figurát, akkor hamis figurát teszek a színpadra. És akkor is hamis figurát teszek a színpadra, ha elfelejtem azt, hogy amit belülről teremtek meg, az nem egyenes csatorna a szívem és a teremtett dolog között, hanem egy kontrollált csatorna. Kell egy távolságtartás. A jó színész sem lekopírozza a színpadra a szerepet, van egy rálátása az általa belülről megteremtett figurára. Ha ez a kettő nem működik, nem lesz hiteles szerepalakítás, nem lesz hiteles nyelviség sem. S mivel változom én is, más az, ahogy én a világhoz viszonyulok, így változik a nyelv is. Fontos nekem azért is, hogy változzon, mert engem izgat az, amikor írok valamit, hogy a nyelven keresztül én is fölfedezzem azt a valóságot, amit meg akarok ragadni. Ha én élvezem annak a terepnek a felfedezését, akkor az olvasónak is kell élveznie. Mert tényleg így hiszem, hogy nem nyelvet, nem stílust, nem gondolatokat olvasol, nem történetet olvasol, az én kedvemet olvasod, azt a kedvet, amivel szeretném ezt a világot jelenvalóvá tenni. Ha valakinek nincs kedve, azt rögtön érzed, hiába okos, hiába tanult stiliszta, rögtön érzed, hogy valami hiányzik.
■ Novelláid, verseid nagyon nagy részében mindenütt ott van az Isten, Isten szerepe, az Isten jelenléte, és ez az Isten…
▼ Legalább valahol ott van, ha már a világban nincs.
■ Na várj egy kicsit, mert ez az Isten, ez legtöbbször nem jó. Nem mondanám azt, hogy rossz Isten, de nem jó.
▼ Nézd, nem akarok ilyen spirituális irányba menni, de mondom egyfajta szempontból. Az Isten pszichikusan az a pozíció, ahonnét rá tudsz önmagadra nézni. Ezért tartom fontosnak, hogy ezt profanizált irányból is meg tudom fogni. Tehát hogy az Isten a te világszemléletednek egy elfogultságból való kiemelése. Amikor te azt mondod, hogy én a versekben megpróbálok ezzel az Istennel dialógusba kerülni, inkább azt mondom, hogy megpróbálok egy olyan szemléleti pozícióval dialógusba kerülni, amely máshonnét látja a világot, nem onnét, ahol én vagyok. Persze a teremtéssel vannak gondok, azt láthatjuk. De ezt nem én fedeztem fel.
■ Mielőtt a darabjaidról is beszélnénk, essen szó a híd-novellákról, például a Petőfi hídról.
▼ Azt hiszem, ez az egyik legjobb novellám. Ez a Petőfi híd. A sorozatban egyébként nyolc novella volt. Nagyon sokszor van, hogy elvesztem a magamban való hitet, és ez a hit csak akkor tud visszatérni, ha írok valamit. Amíg nem tudok írni, hiába kapnám meg a Nobel-díjat, akkor sem hinném el magamról, hogy jó vagyok. Csak akkor, ha írok. És volt egy ilyen kétségbeesett állapot, amely időnként elő-előjön, ekkor a Népszabadságtól felhívtak, hogy készítenek egy fotóalbumot a budapesti hidakról, és szabad kezet kapok, azt írok, amit akarok bele, a lényeg az, hogy mind a nyolc hídhoz, nyolc híd, igaz, ma már kilenc van a Megyeri híddal. Tehát nyolc hídról írtam, kaptam négy hetet, hogy megírjam a nyolc novellát, tehát hetente kettőt kellett megírnom. Ez egy ilyen vagy-vagy helyzet volt. Ha meg tudom csinálni, író vagyok, ha nem, akkor kész.
■ Neked vannak ilyen kegyetlen játékaid. Hogy kitűzöl magad elé valami önkínzó célt, és aztán kegyetlenül…
▼ Mindenfajta hezitálás, bizonytalanság az élet minden területén megengedett egy író számára, csak egy pillanatban nem, amikor a papír mögött ül. Akkor tudni kell, mit kell csinálni. Le kell mészárolnod ezer mondatot, és tudnod kell, hogy melyik az az egy, amiért a többit lemészárolod. Neked ott diszponálnod kell az anyag fölött. Nincs olyan, hogy pöcsölök.
■ Most már tényleg térjünk át a színdarabjaidra. Mikor kezdtél el darabot írni? Ha jól tudom, A Gézagyerek volt az első, ugye?
▼ Igen, 2000-ben.
■ 2000-ben? És akkor ez hogy történt? Tudom, hogy Radnóti Zsuzsa ösztönzésének nagy szerepe van ebben.
▼ Ez az ösztönzés egy ösztöndíj volt. Zsuzsa kijárt nekem egy ösztöndíjat, ami nem volt olyan sok pénz, de azért pénz volt, az volt a feladat, hogy írjak egy drámát. És mint mondtam, én ilyen becsületes környezetből jövök, mint a szüleim, úgyhogy ha munkára fizetést kapsz, akkor a munkát is el kell végezni.
■ Akkor már megvolt A Gézagyerek című novella?
▼ Persze, kerestem valami sorvezetőt, mert ugye jegyzeteket én nem nagyon szeretek csinálni, a regényekhez se szoktam, tehát kellett valami, ami rendben tartja azt az anyagot. Olyan novellát kerestem, amiben megvan egy speciális nyelv lehetősége, ami egy autisztikus ember nyelve, ami ismétlésre épül, ez nagyon érdekes nyelviség. Megvan az a lehetőség, hogy azért egy történetet mégiscsak el tudok mondani, azon keresztül egy egész világot meg tudok ragadni, és megvan az a lehetőség is, hogy karaktereket tudok ábrázolni. Mert a színpadon, tetszik, nem tetszik, ez van, dialógus van, jelenetek vannak, történet van, és jellemek vannak. Így ezt A Gézagyereket választottam.
■ Debrecenben mutatták be, ugye?
▼ A legnagyobb meglepetésemre, mert nem készültem színházi szerzőnek.
■ A rendezés alatt ott voltál a színházban?
▼ Pinczés István rendezte, egyébként ez előlegezte meg, hogy utána még írtam darabokat. Hogy nem volt egy szégyellnivaló kudarc a rendezés. És ő igényelte, hogy néha menjek le és nézzek végig egy próbát. Katasztrófa volt.
■ Miért?
▼ Egyrészt először hallottam, hogy azokat a mondatokat, amelyeket én otthon olyan jól felolvastam, olyan jó tónusban, jó hangon, azt a színészek elizélik, furcsa hangon, furcsa hangsúlyozással, és közben még mozognak is. Nem volt felhőtlen a dolog. Ráadásul utána még tettek fel ilyen kérdést nekem, hogy: „Hogy képzelted el, János, ezt a karaktert?” Féltem is tőlük, mert ők színészek, én meg csak egyszerű író vagyok. És ráadásul nem tudtam, hogy erre mindenképp kell válaszolni. Persze ő tulajdonképpen tudta már a választ magának. Mert úgyse én mondom meg a tuti frankót, ő fogja kiötölni. Csak kíváncsi, akarja forgatni a dolgot a fejében. Én ezt nem tudtam akkor még, most már azért megtanultam.
■ A Gézagyereknek köszönheted, hogy kijutottál Amerikába is?
▼ Igen, sőt egy kicsit még az indiai utamat is, tehát nagyon sok helyen voltam az elmúlt évek során, és ezek túlnyomó többsége a színház révén volt. Több darabomat játszották Lengyelországban, többek között A Gézagyereket is, s Magyarországon is négy-öt helyen játszották A Gézagyereket. És most fogják Szabadkán bemutatni.
■ Volt neked itt Erdélyben, pontosabban a Partiumban egy botrányos bemutatód is, Szatmáron A Senák. Meséld már el, valóban be is tiltották?
▼ Nem, nem tiltották.
■ Ott voltál, amikor a botrány kitört?
▼ A bemutatón tört ki a botrány. Az volt a probléma a darabbal, hogy az egy percre jutó „bazdmeg”-ek száma egy kicsit aránytalanul sok volt benne. Ez a darab a téeszesítésről szól, szintén novella előzte meg, az első felvonás azt a pillanatot ábrázolja, amikor a főhőst beviszik a téeszbe, a második pillanat öt évvel később, amikor már a téesz működik, és akkor ott van egyfajta úgymond isteni igazságszolgáltatás lovakon keresztül. Engem nagyon izgatott a téma, nekem van egy konkrét emlékem, az, hogy a család gondolkodásában ez benne volt. És valahogy úgy éreztem, hogy az a pillanat, amikor az apám aláírt, az ugyanaz a pillanat, mint mikor bementél a bankba és aláírtad a tízmillióról szóló kölcsönt, hogy lakást vegyél. És onnan kezdve, hogy ezt az aláírást megtetted, a társadalom rajtad tartja a bilincseit. Tehát bármikor, mondjuk, vettél fel egy frank alapú kölcsönt Magyarországon, a pénzügyi válság következtében tizenöt-húsz százalékkal növekednek a részletek. S amikor van egy havi sok-sok tízezres kötelezettséged, onnan kezdve te nem mered azt mondani a főnöködnek, bármilyen is, hogy nem. Nem mered egy munkára azt mondani, hogy nem, mert kényszerhelyzetben vagy. Ez izgatott ebben az egészben, azt mondhatom, ez igenis mai probléma, minden társadalom, függetlenül attól, hogy az egy úgymond demokratikusan működő, mint a mai magyar társadalom, vagy egy illegitim társadalom, mint a szocializmus volt, a lényeg, hogy rabszolgává akar tenni. Ez a célja. Szolga legyél. Akkor tud veled bánni. Nem érdekli a szabad ember. A szabad ember bajt okoz. Másképp beszél, másképp gondolkodik. Nem akarja, hogy szabad ember legyél. Azt akarja, hogy szolga legyél. És azt gondoltam, ezen az úton fog életre kelni ez a darab. És akkor arra gondoltam, hogy ezt mégsem történelmi módon fogom megjeleníteni. Tehát nem fogok ilyen archaikus nyelvet használni, amit a hatvanas években használtak, hanem azt a nyelvet fogom használni, amit én jónak látok. És ebben bizony sok trágárság volt. Szatmárnémetiben csináltak egy nagyon szép előadást, teljesen más volt, mint a budapesti vagy a pécsi. Egy székelyföldi parasztfiút játszott a főszereplő, egy nagyon érdekes tónust hozott be a darabba, ami tőlem akusztikailag távol áll. Szép előadás volt. De a szünetben valakik fölálltak és elmentek, ami szíve joga mindenkinek, aztán elindult egy áskálódás a darab ellen.
■ A sajtó rászállt?
▼ A sajtó is, és aztán az önkormányzatnál elkezdték azt feszegetni, hogy a színház olyan döntéseket hoz, amik megengedhetetlenek, mert nyelvileg romlott anyagokat importálnak a bűnös magyar szerzőktől. És akkor azt gondoltam, egyet tudok csinálni, hogy lemegyek, beszélgessünk róla, mondják el ők, hogy miért rossz ez a dolog, kapjon ez nyílt színen hangot. Tehát előadás után üljünk le, beszélgessünk. Én ezt tudom tenni, nem változtatom meg az írásomat, még akkor sem, hogyha az inkvizíció vesz elő, az biztos. De ezt meg tudom tenni. És akkor én lementem egy előadásra, és az előadás után volt egy beszélgetés, de sajnos a másik oldal nem jött el. Azok, akik ezt az egészet katalizálták. Egyébként függetlenül ettől az esettől, ez egy borzasztó magyar szokás, hogy úgy próbálunk véleményt alkotni egy másik emberről, hogy nem hallgatjuk meg a véleményét. Akkor tudunk a saját dühünkben főni, ha nem engedjük meg, hogy a másik elmondja, mert lehet, hogy akkor a dühünk kioltódik és csillapodik. Inkább megőrzöm a dühöt, mert ez kell nekem. Ez kell, hogy az egyébként tarthatatlan álláspontot mondjam. Szóval ez volt ott.
■ És akkor levették a műsorról?
▼ Nem, nem vették le azonnal. Egy darabig ment. Vidéki színházban nem fut sokáig egy darab amúgy sem, tehát 15-20 előadás a maximum.
■ Te most jöttél haza nem olyan régen Delhiből. Hogy jutottál oda ki?
▼ A Kulturális Minisztériumnak volt egy olyan kiírása, hogy vendégprofesszori ösztöndíj, vagy valami ilyesmi. Egy elég jelentős összeget adnak arra, hogy a magyar kultúra, tudományos élet egy-egy képviselője kiutazhasson bárhová. Finnországba is lehet pályázni. És akkor felhívott egy magyar tanárnő, aki huszonöt éve Delhiben él, hogy ő megpályázza ezt velem. Nyert is a pályázaton és összekötötte ezt a pályázatot az ottani Irodalmi Akadémiával, onnan is kapott támogatást. És akkor én úgy utaztam, hogy részben ebből a professzori ösztöndíjból, illetve az első útjaimat az indiaiak fedezték. Megjelent egy hindi nyelvű könyvem is, amiben benne van A Gézagyerek, mint színdarab, néhány novellám és körülbelül tíz versem. És erre ráépült egy indiai fellépéskörút, ilyesmi, mint ahogy mi most itt ülünk, csak angolul kellett karattyolni, ami nekem azért nem annyira betonbiztos.
■ Az indiaiaknak sem.
▼ Az indiaiaknak sem. Tehát ott volt a probléma, hogy nem értettem, mit mondanak. De mellém ült ez a magyar tanárnő és ő lefordította, hogy mit kérdeznek, és akkor én megpróbáltam a magam két szó per perc beszédsebességével ezeket a mély kérdéseket megválaszolni. India egy kontinens. Amíg a világban minden hatszázadik ember magyar, minden ötödik indiai. Nem mindegyik hindi nyelven beszél, tehát többnyelvű ország. És különálló államokból áll, mint az Egyesült Államok. Van olyan állam, ahol például kommunista hatalom van. Abszolút baloldali. Életemben nem gondoltam, hogy még egyszer a vallásról mint ópiumról kell vitatkoznom – indiaiakkal. Szóval nagyon vicces volt.
■ Jó, hogy képben voltál.
▼ Képben voltam abszolút. Nagyon haragszanak ránk az indiaiak, mert ők az amerikaiakat nagyon utálják. És úgy tekintenek a kelet-európai államokra, többek közt a magyarokra is, hogy azon nyomban, ahogy kihúzódtunk az oroszok valagából, rögtön bebújtunk az amerikaiakéba. Hát így is volt, nem tudom azt mondani, hogy nem így volt, mert így volt. Visszatérve Indiára, ott az volt, hogy képviseli az ember a saját országát. Nem Háy János van ott, hanem a magyar író van ott. Az, hogy milyen képet hagyok ott, az minden utánam jövő magyar íróra rávetül. Ha engem nem fognak ott szeretni, nem fogják azt mondani, hogy ez az ember egy érdekes kultúrából jött, ez az ember egy szerethető, figyelmet fölkeltő…
■ Egyfajta követe vagy a kultúrának.
▼ Ez egy nagy teher ilyen esetekben, de ez a teherrel együtt jár. Volt, hogy három órát kellett így angolul karattyolni. És amikor már nagyon kínban voltam, akkor volt a zsebemben egy doromb, és akkor kitaláltam hirtelenjében, hogy egy versemet felolvastam dorombkísérettel. Majd pedig mondtam, hogy ez egy avantgárd kompozíció, ezt nem nehéz angolul elmondani, hogy avantgárd meg kompozíció, és akkor ebből átváltottam valamilyen népdalra, de tudok dorombbal ilyen tibeti tantrikus zenét is, és a végén mondtam, hogy ez egy nagy kulturális mustra volt, ez is mutatja, hogy egy a világ.
■ Amerikában két másik kelet-közép-európai színdarabíróval együtt voltál, köztük egy román hölggyel. Ki volt ő?
▼ Saviana Stănescu.
■ New Yorkban voltatok?
▼ Nem. New Havenben. Ez New Yorktól olyan kétszáz kilométerre van, onnét ismerős, hogy ott játszódik a Szívek szállodája című sorozat, s ott van a Yale nevű egyetem. És kitalálták, hogy csinálnak egy kelet-európai mutatványt. Először nagyobbat akartak, többeket akartak meghívni. Végül egy lengyel lány maradt, ez a román lány és én, mint magyar. Egy felolvasó-színházi bemutató volt, aminek sajnos nem lett folytatása.
■ Érdekes lehet Kelet-Közép-Európából három drámaírónak ott.
▼ Most mondok egy olyan dolgot, ami lehet, hogy sértő némely külföldi kollégámra, de nekem nagyobb kihívás a Kárpáti Péter, nagyobb kihívás és nagyobb inspiráció Spiró. Nagyszerű magyar drámaírók vannak. Az, amit a magyar szöveges drámairodalom jelen pillanatban képvisel, sok területen meghaladja a világ jelenlegi átlagát. Bár hozzá kell tennem, hogy nehéz originális művekkel megjelenni ezeken a fesztiválokon, mert a fesztiválok válogatói a divatra figyelnek. Tehát ha egy divatos beszédmód jelenik meg, mondjuk, egy lengyel alkotónál, lehet, hogy Lengyelországban azt a lányt nem tartják túl jó alkotónak, de egy divatos beszédmódban írt meg egy történetet. Ráadásul Ulrike Meinhofékról, a jubiláló anarchista csoportról. Éppen most van, ugye, az évfordulójuk. És ez a divatos beszédmód rögtön figyelmet keltett a szakmai közönségben. Mert az igazi közönség nem arra kíváncsi, amit megkap a saját terepén is, hanem arra kíváncsi, ami más. Ez egy nagyon nehéz helyzet, hogy a fesztiválokon kelet-európai vagy ázsiai szerzőtől olyan darabot hallok, amit Berlinben, Frankfurtban vagy Párizsban is meg lehetne írni. Ezért mondom, nekem elég jó kihívás az, ami otthon van, már ha ezt az ember kihívásnak tekinti.
■ János, mi a siker?
▼ Mondjuk, ma este mi a siker?
■ Nem, úgy általában, számodra.
▼ Számomra az a siker, hogyha valamit meg tudok jól írni. Ez nem egy álszent duma. Ha a mai estére kérdezed, akkor a mai estén az a siker, ha én át tudtam valami gondolatot nyomni, és hogyha sikerült eleven gondolatot ébreszteni.
■ Sikeresnek tartod-e magad?
▼ Amikor írok és sikerül valamit jól megírnom, akkor igen. Ezt minden írónál látom, hogy mikor megy a szekér, de a szekér az nem az, hogy mennyi az eladása, mert az egy másfajta szekér. Hanem olyan rossz érzés, hogy neked nem megy, és akkor találkozol Keménynyel, aki nekem haverom, és látom, hogy marhára fönn hordja az orrát. Lehet látni ezt az írói orrot, amikor vájják, mindenki látja. Most a Keménynek jól megy, az nagyon rosszulesik az embernek. Ugyanakkor borzasztóan örül az ember, hogy elolvassák, amit ír. Ez nem része a műalkotásnak, ez egy privát öröm. Mondjuk, hogy ez az én hiú emberi örömöm.
Elhangzott 2009. január 16-án a nagyváradi Városi Művelődési Házban. A szöveget Veres Bernadett közreműködésével Szűcs László szerkesztette.