„Hol a világ véget ér, nem ér véget a dal” (3.)
„…minden változik, de a dal ugyanaz marad” (B. J.)
A Bródy-életmű újszerűségét vizsgálva olyan jelentésteremtő módozatokat figyelhetünk meg, amelyek idegenek a dalszövegek természetétől. A másodlagos jelentés, a metaforikus jelleg, a jelképesség és az ebből származó többrétegűség által ez a szövegforma a gondolati líra irányába mozdul el. A maga egyszerűségében bemutatott hétköznapi alaphelyzet egyszer csak „átfordul”, és új interpretációs lehetőséget nyit meg.
Az egyik technika egy kulcssor beépítésén alapul, amely létrehozza a másodlagos helyzetet. Például az Ez az a ház című dalban egy pillanatra betekinthetünk egy bérház falai mögé, ahol különböző státusú, életkorú és különböző motivációjú emberek élik a hétköznapjaikat, a refrén sora – „ez az a ház, ahol semmi se változik” – viszont már túlmutat a konkrét jelentésen, és a fejlődni nem tudó, megrekedt közösséget jelképezi. A Vigyázz magadra című dal szövegében a közlekedés konkrét helyzetére utaló figyelmeztetés metaforikus jelentést kap. Az utcán való közlekedés, forgalom az élet történései közötti eligazodást jelenti. A jelentésátvivő kulcssor a „Vigyázz, mert kinyílt szemedbe homokot szór a szél”. A homok jelképe mindannak, ami akadályozza a tisztánlátást, illetve kellemetlenséget, fájdalmat okoz. Ebbe a figyelmeztetéseket tartalmazó, felszólító mondatokból álló szövegbe illeszkedik az a rész, amely látszólag nem függ össze a többivel. Ez az értelmező szakasz fényt derít a veszélyekre, megfejti a jelképes beszédmódot, szembesítve a múlt nem feltétlenül pozitív, de egyértelmű irányvonalait a jelen álcázott pozitív ábrázolásával. A szabadnak álcázott döntéslehetőség tulajdonképpen az önérdeket érvényesítőkre korlátozódik: „Nem mondhatom, hogy régen könnyebb volt a dal, / De mindig tudtuk, honnan fúj a szél. / Ma meg már választhatsz, hogy kinek higgyed el, / Hogy jót akar neked, miközben hazabeszél”.
Az értékpusztítással szembeni ellenállást fogalmazza meg a Ne vágj ki minden fát című dal. A címben szereplő tiltás egy környezetvédelmi problémát vetít elő, a szövegben azonban metaforikus jelentést kap a fa kivágása, szelíd kéréssé alakul a tiltás, a jelentés többrétegűvé válik. A versbeszélő a felütésben magánéleti problémát fejteget. A szöveg szimmetrikus szerkesztésű, az első és utolsó előtti szakaszok két részre tagolódnak: az első kijelentés a múlt irányába („már nem bánom”), a másik a jövő felé tekint („nem várom”). Lemondó, belenyugvó hangon mondja ki a sérelmeit, a törődés, a megértés, a segítség hiányát a másik félnek, ugyanakkor semmilyen áldozatot nem vár el, ami természetes volna egy emberi kapcsolatban. A „már nem bánom” rezignáltsága arra utal, hogy mindez a múltban fontossággal bírt, a „már nem várom” pedig a perspektíva hiányára. Ezeket a szakaszokat az ismételt kérés követi: „Csak annyit kérek / Tőled, ha érted: / Ne vágj ki minden fát. / Legalább néha-néha / lazíts egy félórát.” Látszólag témaváltás történik, mintha különálló gondolatokat hordoznának az egymást követő részek. A szemantikai kapcsolatot a közrezárt szakasz teremti meg. A jelentésátvivő kulcssor ebben az esetben az „ott fenn a magas létrán”, ami túlmutat(hat) a magánszférán. A magas létra a felsőbbrendűséget is jelentheti, de a hatalmi pozíciót is. Innen tevődik egymásra a két jelentésréteg, és válik a fák kivágása nemcsak egyéni, hanem közösségi értékek pusztításává is. A lételemétől fosztja meg a közösséget a hatalom, amivel valójában saját pozícióját veszélyezteti, maga alatt vágja.
Hasonlóan megfigyelhető a jelentésátvivő kulcssor a Jelbeszéd című szövegben is, ahol a jelbeszéd szerkezetére épített, de más jelentésmezőhöz tartozó jelszó az, ami továbbviszi a gondolatot: „Jelbeszéd az életünk, de túl sok ember van, / Ki többre nem, csak jelszavakra gondol”. A Bengázer című dal alaphelyzete látszólag a lírai én számára kedves hely, az „álomvölgy” építkezés miatti felszámolása, de ez kitágul, és az álmok, remény elvesztésére vonatkoztatható a továbbiakban. A „vasbeton oszlopok rácsa” már sejteti a szabadságvesztést, a refrén utolsó sora pedig egyértelműen a kivégzésre utal: „parancsra készen áll a halál”.
A művészi szövegek építkezésével rokoníthatók azok a dalszövegek is, amelyekben egy metafora allegóriává bővülve hozza létre a többletjelentést. Ilyen visszatérő motívum a világot jelképező cirkusz a maga jellegzetes elemeivel, figuráival: a bohóc, az illuzionista, aki „átrendezheti a tényeket”, és „határt szab a tömegvonzásnak”, a kardnyelő. Helyszín lehet még a vurstli, valamint a művészbejáró, ahol látható, hogy: „Itt minden eladó egy hálás szerepért”. A maszkabál az ember mindennapi élethelyzetének jelképe, aminek a jelmez és az álarc természetes, „előírt” tartozéka. Nyilvános élettérben tehát az ember szerepeket játszik, része egy álcázott valóságnak, szemfényvesztésnek, illúziókeltésnek, és csak az intimitásban fedhető fel valódi lénye: „Éjfél után, kedvesem, csendben lelépünk, / Éjfél után magunkhoz térünk. / Levesszük álarcunk, úgy ölelkezünk. / Talán ma éjjel még boldogok leszünk” (Maszkabál).
A bál, a tánc nem az önfeledt, boldog érzést nyújtja, hanem a kiszolgáltatottságot, a korlátokat: „Egyet jobbra, kettőt balra, / Vezényszóra megfordulva” (Tűz van, babám). Ezt a gondolatot viszi tovább a Macskajaj című dal is, amelyben a bál utáni másnaposság nehéz pillanatai tulajdonképpen a tévedés és a megtévesztettség felismeréséből adódnak leginkább: „A macskajaj, az itt a baj, / a másnap mindig gyötrelem. / Nem azért hívtak bálba minket, / hogy nekünk jó legyen”.
Jellemző motívum továbbá az „öröktől fogva mindig változó folyó” és az áradás, ami félelmetes és kiszámíthatatlan, hozhat áldást, de pusztulást is (Az átkelő). Az egyéni és közösségi létre egyaránt vonatkoztatható a Meg kéne kapaszkodni című dal, amelyben a süllyedés, a mélybe húzó ingovány léthelyzetére, a múltba való bennrekedtség tarthatatlan voltára hívja fel a figyelmet. A vonat, a sínek, a százéves pályaudvar funkcionálhat a kegyetlen deportálások jelképeként, amikor „menni kell”, mert „feltűnik a ház falán a jel” (Százéves pályaudvar), a pályaudvar zárt tere a választási lehetőségek hiányát, a különvonat pedig a kiszámíthatatlan élethelyzetet jelentheti.
Egyes dalszövegekben nemcsak metaforikus vagy allegorikus jelleg, hanem teljes kétrétegűség figyelhető meg. Egy egyéni élethelyzet, kérdés mögött a művész és a közösség viszonya ismerhető fel például az Őszinte bohóc című szövegben. Nyilvános élettérben az ember szerepeket játszik, a hiteles, őszinte, önmagát vállaló magatartás a bohócszereppel azonos. Ez azonban maga után vonja az álmokkal való őszinte leszámolást, az önmagunkkal való szembenézést, őszinte önvizsgálatot, a saját felelősségünk korlátainak felismerését is, ami mások számára csalásként értelmezhető. A bohóc a művész jelképeként is értelmezhető, a társadalmi korlátozottság kötelmei alól részben felmentett, a szókimondó, ironikus és kritikai tudat megtestesítője. A művész feladat‑ és felelősségvállalásának is vannak azonban korlátai: „Meg nem valósult álmaidról számot nem adhatok / (…) / Az igazságot, mint a Földet, / szét nem oszthatom. / Lelked görcsös kis csomóit fel nem oldhatom. / A szabadságot mint jutalmat át nem adhatom”.
Az egymásba olvadó kétrétegűség leginkább olyan dalszövegekben érvényesül, amelyek esetében az egyes emberi kapcsolatok leképezhetők az egyén és hatalom viszonyára, így láthatókká válnak a mindenkori hatalom működési mechanizmusai, az egyén zsarnoki hatalommal szembeni ellenállása. Ilyen például a Miért hagytuk, hogy így legyen című dalszöveg, amelyben a közösségi és egyéni boldogságvesztés fájdalma és felelőssége szólal meg. A címben megfogalmazott kérdés teremti meg az összefüggést a két jelentésréteg között. A kétféle megszólítási mód két címzettet jelez, amelyeket egymásba olvaszt a szerző, így rejtve marad az egyértelműsíthető változat. A felütés („Azt hiszed, hogy…”) és a boldogságot ígérő virágok, valamint a kedves hiányát felvillantó képet követő beszédmód élesen eltér egymástól. Itt válik világossá, hogy a számon kérő, kemény hangvételű kérdés, bár egyes számú igét tartalmaz, nem egyetlen személyhez szól, hanem azokhoz, akik felelősek az értékvesztésért. A számon kérő kérdés egy közösség nevében hangzik el. Ezt támasztja alá a kérdésben előforduló többes számú ige használata: hallgatunk, megváltoztunk, megtagadjuk, valamint a vezényszó, ami hatalmi működést konnotál. A vezényszóra történő megváltozásnak, a behódolásnak, az irányíthatóságnak, önmaga feladásának, vagyis a humánum pusztításának szegül ellen a tömeg. Az alá-fölé rendeltségi viszony, a hazugság nemcsak a közösséget rombolja, az értéket pusztítja („virág sincsen”), hanem az egyéni boldogságot is megsemmisítheti. Mindkét viszonylatban felelősség hárul az egyénre és a közösségre a kialakult helyzet miatt. A hagytuk ige többes száma is kettős vonatkozású, egyrészt a közösségre utal, másrészt a szerelmi viszonyban lévő két félre. A számonkérő kérdés csak grammatikai szempontból kérdés, felszólításként funkcionál (azt hiszed, ne hidd jelentésben), ami a későbbiekben közvetlenül kimondva is megjelenik. A Miért hagytuk… kérdés fájdalmat, csalódottságot, a boldogság elvesztése miatti önvádat fejezi ki. A sárga rózsa az ideálba, az eszménybe vetett hit jelképeként jelenik meg (a sárga rózsa motívumára a későbbiekben még kitérek), nem nyílása azt jelenti, hogy a közösség felismerte az ellene irányuló törekvéseket, és elvesztette hitelességét a hatalmi diskurzus.
A látszólag egyéni szabadságigény mögé rejtett közösségi cél, az egyéni szabadságtól való megfosztás lélekromboló hatásai, a humánum megőrzésére való törekvés fogalmazódik meg az Engedd, hogy szabad legyek című dalszövegben: „Mert szeretni csak úgy lehet, / Ha szabadon szerethetek”. Tiltakozást, ellenállást fejeznek ki a Ne légy hozzám jó, illetve a Haggyá’ má’ békibe című dalok is, ez esetben már az irónia eszközével. A kemény megszólalás válasz a másik fél hiteltelen magatartására, őszintétlen, csábító gesztusaira.
(Folytatjuk)
Tamás-Péter Réka
Nyitókép: Bródy János a 70. születésnapja alkalmából a budapesti Arénában tartott koncerten. Fotó: Bródy Farkas Anita
Galériabeli képek: Fiala de Gábor fotói
(Megjelent a Várad 2021/6. számában)
