A nimfa elment

Ma prüszköltem, mint egy ló. Orrcimpáim a porchoz tapadtak, miközben módszeresen megszívtam magam gyomortól torokig. Kifelé a levegő önállósította magát. Vákuumot hagyott a légcsőben, ahogy elszaladt a tarkó felé. Ott gellert kapott, végigsöpört a koponya belső felületén, majd egy kisebb adag kivételével, ami elillant az orron keresztül, megtöltötte a szájüreget, felfújta a bőrt az íny előtt, végül az ajkakat membránként rezegtetve távozott, jó adag habos nyálat elragadva szuvenírnek.

Ha Eszter és a lányok előtt műveltem volna ilyesmit, könnyen átsiklanék felette, de hatvan vadidegen szeme láttára történt, akik miattam ültek a teremben. Ez így minimum színházi aktus, kéretlen szertartáselem, közpapi urbi et orbi egy szürke vasárnapon.

Talán ez a leghelyesebb közelítés, hisz irodalomtiszteletre hívtak vendégpapnak, egyházunk dogmáit ismerő és betartó prédikátorként, nagy bizalommal, melyet – halhatatlan lelkemre mondom – igyekeztem megszolgálni. Mint mindig, most is tartottam magam az alkuhoz: a sioni túrák intim részleteiért cserébe elnyerem a hívek jóindulatát, hogy a későbbiekben egyházunk kanonizált szentjei közé kerülhessek.

Kezdetben úgy tűnt, minden megy a szokott mederben, jól képzett világi egyháznok – a helyi középiskola irodalomtanára – ministrált, végigelemeztük a legutóbbi regényemet, természetesen eddigi munkásságom tükrében, a kontinuitás igazolásával bizonyítva, majdani szobrom már bevésett talapzatát nem kell áthelyezi a székesegyház másik szegletébe, aztán pedig aktuális ügyekre tértünk át, hogy beavatottságommal a paptársakkal ápolt jó viszonyról is tanúskodhassak, megengedett kikacsintásokkal kölcsönzött nyájam felé.

Végül előkerült az éppen újra felkapott, egyébként örök polémia: függetleníthető-e az alkotás az alkotótól, születhet-e kikezdhetetlen mű kikezdhető ember tollából. „Ez egy sokváltozós egyenlet” – kezdtem a diplomatikus választ, de a pasas közbevágott, hogy egy ilyen köztudottan példás családapának, mint én, bizonyára mégsem lehet olyan nehéz megválaszolni a kérdést.

A sokévnyi rutinnak köszönhetően ilyen helyzetekben sem vagyok eszköztelen, egy kópés szemvillantással megpróbáltam elütni a dolgot. Kidolgozott módszerem van erre, mely azon alapul, hogy hallgatóságom minden egyes tagja, legalábbis a nők, nagyjából egyforma intenzitással verekszenek a koncért, tehát ha a látóterem teljes spektrumán egyenletesen elosztva sugárzom a jelet, akkor mindenki magáénak érezheti, én pedig a közönség felett lépkedve elmenekülhetek a kellemetlen kérdések elől. Mint a molnárka: kihasználom a felületi feszültséget, de szintén hozzá hasonlóan, nem vagyok felkészülve az örvényekre. Mindketten jellemzően állóvízben élünk.

Szeretem Esztert húsz év után is, nem hiszem, hogy kívánhatnék ennél többet. Persze vannak gondjaink, mint mindenkinek, valamelyikünk folyton ki akar szállni a hintából, de még mindig tudok a tarkójába fúrt orral aludni, ha nem is minden este. Élünk, túlélünk. Próbáljuk nevelni a lányainkat, hogy legalább ennyire képesek legyenek, mint mi. Nincs szégyellenivalóm, de jogalapom sem ítélkezni mások felett.

A nőt, aki látszólag a vesztemet okozta, nem hibáztatom, nem tehet róla, hogy ő lett az a csepp, aminél kezdve elkezdett kavarogni alattam a víz. Kizárólag annyit tett, hogy az elterelő hadművelet közben nem nézett rám, nem tartott ellen, amikor kellett volna, pedig a kópés szempillantás mögött egy vadállat lapult ugrásra készen, egy sértett hegyi farkas, amit az a kis fasz ott mellettem juhászkutyának nézett, és megveregette a buksiját.

Az elmúlt két évtizedben remekül egyensúlyoztam, két énem sosem keveredett. Az égő csipkebokorból tüzet hozó zarándok semmilyen módon nem kapcsolódott a sokszor gyarló közemberrel. Csenek morzsákat családtagjaimtól a prózámhoz, de körükben elsősorban férj és apa vagyok, akire bogaras foglalkozása miatt általában nem lehet rábízni a szemetet. És igen, ha alkalom adódik, vannak kalandjaim, még az is lehet, hogy azok a nők az íróval fekszenek le, de én velük szemben is kizárólag Eszter csaló férje vagyok, aki közepes házastárs és felületes apa helyett szeretne egy órácskára férfi lenni.

Erre a filigrán kis negyvenes nőre viszont a kőtáblák tolvaja nézett megmámorosodva és a jussát követelte.

Azonnal megérezte, hogy vaddá vált, csak a szemét emelte rám még mindig lehajtott fejjel, a dekoltázsa megemelkedett, és úgy is maradt egy pillanatra, mielőtt az erdő felé vette az irányt.

Gyakorlott mozdulattal kerülgette az egyre vaskosabb fákat, látszott, nem első útja a csalitosban, még ha régen is járt arra. Büszkén mértem végig magam, mielőtt utána iramodtam: idétlen fehér tornacipőim helyén ébenfekete paták fénylettek, felettük izmos kecskelábak, az eres combok találkozásánál harcra kész nehézfegyverzettel. Mázsás testem alatt rengett a föld, ahogy futni kezdtem, hegyes kis szarvaim töve bizsergett a szélben.

Öreg fagyökéren zihálva várt rám imitt-amott takarva csak egy fehér lepellel, mint a nimfák a képeken, remegett, amikor mellékucorodtam, hogy hatujjas táltos-kezemmel sosem hallott akkordokat fogjak le a testén.

Hogy Pán isten erdei kalandja meddig tarthatott, nem tudom, a végül az agyamba is beszűrődő általános kuncogásból és beszélgetőpartnerem ideges köhécseléséből ítélve valószínűtlenül sokáig. A nő elpirult, majd retiküljét kihalászva a széke alól szó nélkül kiment a teremből, de a halántékán ragyogó verejték jelezte, tényleg megjárta velem a vadont.

Miután utolsó léptei is elhaltak a lépcsőházban, a figyelem ismét rám összpontosult, de nekem már nem volt semmim, amit adhattam volna. Az elégedett prüszkölés nem az ottmaradottaknak szólt, de hát nem volt mit tenni: a nimfa elment.