Az emberek nem tudják, hogy az irodalomnak értéke van
Stanik István: Becsületes, tisztességes szakmád volt, azt feladtad, és ’90-ben a sajtót választottad, és gondolom, ezzel a szabadságot is.
Kinde Annamária: Amikor most ezeken az értékeken gondolkoztam, hogy mégis melyik a legfontosabb: hát a szabadság. Akkor is az volt valószínűleg. De azt már megbántam, hogy akkor a sajtót választottam. Meg nyilván nem is tehettem mást, hiszen erdőmérnökként nem biztos, hogy éppen annyira élhettem volna a szabadsággal.
S. I.: Olvasom, hogy az erdőmérnöki szakmát is azért választottad, mert úgy gondoltad, hogy diktatúrában az erdő mégis egy szabadabb teret biztosít, mint bármilyen más munkahely.
K. A.: Ez így van. Az erdő szabadabb munkaterület, mint egy gyár, ahová bezárnak, és nem mehetsz ki, ameddig le nem jár a munkaidő.
S. I.: Azt írod valahol, hogy nincs sajtószabadság. Holott a sajtószabadság nagyon fontos, hiszen tudjuk, a sajtószabadság egyenlő a demokráciával.
K. A.: Igen, akkor nagyon szomorú lesz itt az egész képünk. Úgy vagyunk nevelve, hogy a magyar dolgokkal foglalkozunk elsősorban, mármint a romániai magyar dolgokkal, de romániai magyar dolgok úgy vannak, hogy egyik sajtónak – sem a nyomtatottnak, sem rádiónak, sem semminek – sincs annyi közönsége, hogy az eltartsa. Akkor következik, hogy erre valaki pénzt ad, és a valaki meg is mondja, mire adta ezt a pénzt. Ebből kifolyólag a sajtószabadság már megszűnt.
S. I.: A sajtó megpróbálja kitalálni, hogy mi tetszene annak, aki a pénzt adja.
K. A.: Igen. A mostani beszélgetésünk előtt jártunk Magyarországon, ott költőként voltam. Nagyon szeretek költőként menni bárhová, mert a költők még mindig a szabadságot jelképezik többnyire, de maga a fogalom is a szabadsággal köthető össze. Gyulán voltunk, és pont azon gondolkoztam, hogy ’89-ben borzasztó boldogok voltunk, hogy most szabadság lesz, meg ilyesmi, most meg 21-22 év alatt eljutottunk abba a helyzetbe, amikor már nagyon sokan hallgatnak a véleményükről, mert például a munkahelyüket szeretnék megőrizni. És gondolom, ez többnyire a sajtósoknál is előfordul. A sajtós, az egyszerű újságíró lehet ilyen és olyan is, meg buta is lehet főleg, és csak érettségizett – rengeteg ember van a sajtóban, aki nem végzett egyetemet. Aki egyetemet végzett, annak már több esze van, hogy ne vállaljon ilyen helyzeteket.
S. I.: Azt hiszem, ilyeneket keresnek.
K. A.: És akkor, ha ezek az emberek olyan naivak és buták, hogy nem ismerik fel a helyzetet, és előállnak mindenféle általuk igazságnak tartott véleménnyel, van főnök, aki ezt majd nem engedi.
S. I.: Azt mondod, már nem mindenki mondja el szabadon a véleményét, mert fél attól, hogy esetleg elveszíti a munkahelyét.
K. A.: Igen, nekem ez a tapasztalatom: privát helyzetekben mindenfélét elmond, és aztán mondja, hogy nem írja meg.
S. I.: El lehet veszíteni a cipőfelsőrész-készítő munkádat is…
K. A.: Így van.
S. I.: Korlátozva érzed a sajtó lehetőségeit, mégis benne dolgozol. Rossz véleményünk van egy csomó mindenről, ami körülvesz bennünket, de mégis rákényszerülünk, hogy megtegyük, mert ez az életünk.
K. A.: A sajtóval van még egy alapvető problémám, hogy a közösségépítő, közösségmegtartó szerepét rettenetesen régen nem tudja betölteni. A Sajtókollégiumban már az elején hallottuk tőled, hogy egy információt ugyanabban az időben kell kapjon a társaság ahhoz, hogy közösségként lehessen rá tekinteni, és az erdélyi magyaroknak ez elég fontos lenne. Az utóbbi években, és ez a sajtóban is megmutatkozott, annyira szétszakadt a közösség, hogy már nemcsak az nem érdekli, hogy a szomszéd megyében mi történik, hanem már lassan az sem, hogy a szomszéd városban vagy szomszéd faluban mi történik.
S. I.: Valakinek érdeke az, hogy a közösségünk szétforgácsolódjon és polarizálódjon.
K. A.: Hát akkor nagyon ügyesen csinálja.
S. I.: A költészet és a szabadság kapcsolata…
K. A.: …ez egy nagyon jó lehetőség számomra, mert megmenti az életemet, tehát van miért élnem költőként. A költőknek az a feladatuk, hogy figyelmeztessék a társadalmat azokra a dolgokra is, amik esetleg nem jók, nem jó felé mennek.
Már kiskamaszként szerettem volna költő lenni, csak akkor a költők akkorák voltak, olyan magasban voltak, hogy ez két mérnök gyerekének, aki egy kisvárosban jár iskolába – hiába hívják Nagyváradnak, attól még kis város – elérhetetlennek tűnt. Volt néhány olyan időszak, amikor nem foglalkoztam vele annyit, amennyit kellett volna, de hál’ Istennek mindig visszatértem hozzá, és ez köszönhető Gálfalvi Györgynek, aki rám kérdezett akkor, amikor már több éve nem írtam verset, hogy „kislány, hol vannak a verseid”, és kiadták. Negyvenéves voltam, amikor ez első verseskönyvem megjelent. Ahhoz képest, 56-ot töltöttem az idén, tehát a 16 év alatt, az első könyvem megjelenésétől, elértem egy olyan szintet, hogy már elfogadnak költőként.
S. I.: A romániai magyar irodalomban, a kortárs költészetben a legjobbak között emlegetnek.
K. A.: Nagyon kevesen olvasnak verseket, a kiadók nem szívesen adnak ki versesköteteket, mert abból nem lehet sokat eladni. Barátnőm, aki a Riport Kiadó igazgatója is, rettenetesen örülne annak, ha írnék egy regényt, mert azt reméli, hogy el tudná adni, mert verseket ugye nem vesznek. Ezt tapasztalja az ember. És visszagondol, hogy akkor ez másképpen volt? Azokban az években, amikor itt ilyen baloldali rendszerek működtek, ezekben az országokban valamiért fontos lett ez, és a verseket Romániában is, Magyarországon is tuti, hogy jobban becsülték, mint a szabad nyugati országokban.
S. I.: A diktatúrában a költészet fontos volt, versben könnyebb volt kimondani igazságokat. Jött a szabadság, nem volt szükséges a képes beszéd, mert mindent ki lehetett mondani. Most, hogy te visszafordultál a költészethez, ez nem azt jelenti, hogy beszűkült a kör körülötted és felértékelődött benned a költészet?
K. A.: Biztos, hogy ez jó helyzet, ahonnan így nézed, biztos, hogy működik. Magyarországon nagy elméleti emberek megállapították, hogy a versben nem szabad politikáról írni, meg az aktuális élet dolgairól, mert hát nem. Ezt sokáig annyira elutasították, hogy ha ilyenről írtam, még rólam is csúnyákat mondtak. Most pedig egy éve, de lehet, hogy az idén pályázatot írtak ki ilyen versekre, hogy ilyeneket kell írni. Amikor már a magyarországi magyar költők is ott tartanak, hogy ilyenekről írnak verseket, azt jelenti, hogy visszamegyünk bizonyos szempontból a diktatúrás hangulatba.
S. I.: A verseid könnyen befogadhatók.
K. A.: A verseim azért tűnnek egyszerűnek, mert mindig többrétegűek. Van egy réteg, ami egyszerűnek tűnik és érthető. Vannak olyan dolgok bennük, amik nincsenek kimondva teljesen, csak valamilyen apró, esetleg távoli utalás van, de nagyon fontos. Ez egy második szintje. Sajnos az van a költőkkel, és én ezt tapasztalom, hogy meg kell szokjad őket. Ha akarod az illetőt olvasni és érteni, egyszer meg kell szokjad, ahogy ő ír, hogy gondolkodik, és akkor fogod megérteni ezeket a szinteket is a műveiben, mert rá kell hangolódni. Én rengetegszer járok úgy, hogy olvasok valakit, és kérdem, most miről beszél, ezt miért akarja és mit akar egyáltalán, és akkor van valami, ami megnyitja a kaput. Onnantól kezdve az egész, amit olvastál már tőle, vagy újraolvasod, az jelentést kap.
S. I.: Hogy jön létre ez a kulcs? Miből?
K. A.: Ezek nagyon érdekesek. Az emberek egyrészt kapnak olyan értékeket, amiket egyképpen használnak, de úgy kapják attól a közösségtől, a családtól, hogy nem is gondolkoznak rajta. Még csak kétségek elé sem kerülhet az az érték, mert azt úgy tanulták meg, ahogy beszélni tanultak vagy gondolkozni. Mivel most már elég tág a világ, és újabb generációknál a magyarokkal is előfordul, hogy idegen nyelveket tanulnak, bár még mindig a magyarság a legfontosabb nekik a világon, de ha nagyon tetszik nekik valami, akkor beépítik abba, amit magyarul írnak, és így nagyon tággá válik és sokféle érték van. Ha nem az történne közben, hogy a magyarok imádják egymást utálni, és egymást leértékelni, ami engem rettenetesen zavar. Én ugyanúgy tudom értékelni az egyik oldalon levőt, amelyik valamit megold, valami újat talál, ahogy ő használja azt az eszközt, vagy amiről ő ír, ha az igaz és fontos és értékes, mint ahogy azt is tudom értékelni, ha a másik oldalon levő csinál valami hasonló dolgot, de ők egymást aztán kinyírják.
S. I.: Ha már szóba hoztad ezt a jelenséget, én is szóba hozok egy olyan értékválasztásodat, aminek nagy visszhangja volt, és úgy gondolom, hogy példamutató: amikor alapító tagként kiléptél az E-MIL-ből.
K. A.: Azért léptem ki az E-MIL-ből, mert ismert, hogy ez a Fidesz egyik szervezete, amit azok alapítottak, és kész.
Én alapító tagja voltam, beválasztottak az első öttagú vezetőtanácsba, és akkor mondtam, csináljunk egy felmérést, hogy mi van az írókkal, hogy élnek, miben tudjuk őket segíteni. A kedves kolozsvári fiúk akkor szinte lehülyéztek.
S. I.: Ma mit jelentenek a családanyai értékek?
K. A.: Ez nagyon érdekes, mert ahogy 35 éves koromban gyakorlatilag megmentette az éltemet, hogy akkor szültem egy gyereket, most megmenti az életemet az, hogy költőként tudok a világban rész venni, járni, meg beszélni. Az én életemben ezek ilyenek. Az olyanfajta ember, mint én, a gyerekben azt tudja megvalósítani, amit úgy gondol, hogy a saját szülei elrontottak vele kapcsolatban, s azt a gyerekkel kapcsolatban megpróbálja jól csinálni. Ha végignézzük az életemet, hogy eddig, amikkel foglalkoztam, azok mennyire sikeresek, a legsikeresebb a gyereknevelés.
S. I.: Láttam azt is, hogy foglalkoztatnak a családon belüli generációk. Olvasom, erről regényt készülsz írni. Három generáció történetét akarod megírni?
K. A.: Izgalmasnak tartom ezt a témát, és ha meg tudnám csinálni, nagyon érdekes dolog lenne belőle, mert óhatatlanul az is megjelenne, hogy a történelem, a történelmi helyzetek mennyire határozták meg a három generációt. Amitől nagyon érdekes, hogy a legfiatalabb generációnak, aki most lett felnőtt, annak jó esélye van arra, hogy a világ, amiben fejlődött, teljesen összedőljön, és egy olyan katasztrófa legyen még az életében, amire lehet, számítanak azok a tudósok, akik titokban ezzel foglalkoznak, hogy mi várható, de a civil emberek nem.
S. I.: Több regénytémád is van. Hogyan tudod teljesíteni ezt az elvárást?
K. A.: Kicsit nehéz, mert költőnek lenni nem ugyanaz, mint prózaírónak. Az egy másik szakma. Ráadásul abban a helyzetben vagyok, amikor versben már bármit meg tudok írni, az eszközökkel nincs gondom. Prózaírásban meg jönnek a kedves barátaim, akik költőként értékelnek valamire, és közlik velem kétkedve, hogy ne is fogjál neki, nem fogod tudni megcsinálni, nem lesz jó. Ilyenkor az embernek a maradék dolgozni való kedve is lekonyul. (Nevet.)
Muszáj lesz hozzáfogjak, ez a három generáció nagyon izgalmas számomra. Rengeteg apróság ki fog derülni ebből a regényből, például olyan jellegű konkrét történetek, amik a három generáció idején történtek. Ami érdekes egy regényben – ezért is szeretnék írni –, ahogy az egész olvasása közben kiépülnek az összefüggések: hogy ez azért lett olyan, mert a háború idején gyerek volt, az azért lett olyan, mert a kommunista diktatúrának nevezett valamiben kifogott olyan tíz évet, amikor jó volt élni – a ’60-as évek vége és a ’70-es évek eleje, ameddig el nem kezdte Ceauşescu a Kínában tanult dolgokat itt alkalmazni.
S. I.: Olvasom, stúdió-előadás készül a Sandra May ciklusodból. Ezt együtt csináljátok Szabó K. Istvánnal? Lesz külön dramaturgja vagy te írod színpadra?
K. A.: Nincsen neki külön dramaturgja még, de Szabó K. Istvánnal beszéltünk erről néhányszor, mert ő az, aki a színházzal kapcsolatos dolgokról szinte mindent tud. Én kamasz koromban amatőr színjátszó voltam, de azon kívül nem foglalkoztam ezzel sokat, meg drámákat olvastam ugyanabban az időszakban, már elég rég. Arról, hogy Sandra Mayjel és Tom Vanguarddal mi történik, ami nekik fontos, az hová vezet, erről drámát írni nekem nehéznek tűnik, mert nem úgy állok neki, hogy á, majd valamit írok és az majd érdekes lesz, ami egyébként igaz. Mert ha leülsz, és valamit írsz, akármit úgysem írsz, az már tuti, hogy valamilyen érdekes dolog lesz belőle. De amikor irodalommal foglalkozó régi barátom rám kérdez, hogy ugye Sandra May öngyilkos lesz a végén, akkor elmegy a maradék életkedvem. Sandra May az embereket megmentő május. Ha az embereket megmentő május öngyilkos lesz, akkor itt a világvége. (Nevet.) Nincs tovább miről beszélni.
S. I.: Akkor mi lesz Sandra Mayjel? Hogy fogja megmenteni az emberiséget? Mi fog az emberiséggel történni, amire Sandra Maynek reagálnia kell?
K. A.: Sandra May akkor volt körülbelül 30 éves, ezelőtt 15-16 évvel, de most már eljutott abba a fázisba, amikor muszáj lesz az embereket nevelje és tanítsa. Ez egy másik lépcsőfoka lesz neki, amiből rengeteg verset lehet megint írni arról, hogy Sandra May miket tart fontosnak, hogy az emberek mire figyeljenek, egyáltalán lehetőségük legyen arra, hogy megmaradjanak.
S. I.: Látom, jelen vagy a Facebookon. Jól tetted, hogy megosztod a verseidet, mert például én azokat is újraolvastam, amelyeket már ismertem.
K. A.: Ez nagyszerű hír.
S. I.: Ha Sandra May újabb tanításait felteszed a Facebookra, sok emberhez el fog jutni, és sokan el fogják olvasni. Ezeknek az új kommunikációs lehetőségeknek, a társasági oldalaknak van valamilyen viszonyuk a költészettel? Vagy csak mindkettő létezik, és megtalálják az egymáshoz vezető utat és annak a hasznát?
K. A.: Még érdekesebb lenne, ha tudnánk, hogy melyik országban és konkrétan az emberek átlagjövedelméhez viszonyítva mennyire használják a Facebookot. Itt a Facebook használata ingyenes, rengetegen használják Magyarországon és Romániában egyaránt. Nemrég mondta egy barátom, hogy például Kanadában meg nem. Itt lehetőséged támad attól, hogy Facebookot használsz, egy csomó mindenfélével kapcsolatba kerülni, ami akár más országokban is van. Vannak helyek, ahol jól lehet élni és nincs az embereknek erre szükségük. Ami a nagy baj itt, és azt hiszem, ezen a Facebook sem fog segíteni, az pont az irodalom értéke. Az emberek nem tudják, hogy az irodalomnak értéke van, és hogy mennyi mindent kaphatnának attól, hogy ha hajlandók ezt olvasni.
(Román Rádió, bukaresti magyar adás, Értéktár című műsor, 2012.)