21 gramm örökélet – Részletek egy készülő regényből
Lélekbölcső
Az ikertestvérem,
kivel együtt sok ezer éve föld-anyánk köldökzsinórja fogva tartott.
Benne teljesebb az áldozatos szeretet, nem vált a tragikus tapasztalatok következtében szeretet-fogyatékossá.
Ő többször jött e földre anyaszereppel – mely leginkább alkalmas az áldozatos szeretet gyakorlására (Vasi napló I.).
Régi lélek vagyok én.
Tengerből születtem. Egy kagylóból. Mint buborék, emelkedett fel a lelkem, mint egy lótuszvirág, úgy nőtt ki, illatozott.
Egyre nagyobbra nőtt, egyre magasabbra. Még a tenger ringatta, dajkálta.
Mikor elhervadt, visszavette.
Így nyílik ki minden élet, borul virágba, elhervad, és elenyészik a tengerben. Sötétség borul a világra.
Halványan dereng emlékeim között az a pillanat, amikor lelkünk megszületett erre a világra. Ikrekként jöttünk először a földre, kétpetéjű ikrekként: testvérem fiú, én lány. Abban az időben, Dél-Amerikában, amikor már ez a földrész is elkülönült a valamikor egységes hármastól: Európa-Ázsia, Amerika és Afrika hármasától. S bár vannak körülöttem, akik atlantiszi emlékeket is fel tudnak idézni, ilyesmivel én nem dicsekedhetek.
Születésünk, létünk is csak dereng. Gyönyörű, fekete hajú, fehér arcú anyánk volt, akinek testére emlékszem, melegére és csodálatos szépségére. Első emlékem, mielőtt még a világra jöttem volna: a kiszolgáltatottság. Ahogy egy köldökzsinóron fogva vagyok, mint kikötött csirke, végtagjaim fogyatékosak még, s akkor még nem tudom, hogy testvéremmel együtt tekeredünk a kettős zsinóron. Anyám arcát mégis látom, ahogy szótlanul, vagy talán csak számomra még szótlanul, elmélyülten figyel.
Kis fekete hajú csecsemőkként jöttünk a világra, mosolygós, boldog teremtményekként. És ebben a próbalétben e kemény talajon, ebben a kegyetlen világban, ahol az öldöklés olyan volt, mint a mindennapi evés, ivás, szeretkezés, mégsem szakadtunk el egymástól életünk végéig. Királyi családba születtünk, s népünk hagyománya szerint házastársak lettünk testvéremmel.
Ebből ered e furcsa kettősség: szerelem is, rokonság is. E kettő nem zárja ki egymást. Népünk törvénye megengedte, hogy sohase kelljen elszakadnunk egymástól, és ne kelljen szeretetünknek más, idegen személy felé fordulnia. A testvérszeretetet nem kellett más mederbe terelni, nekünk soha nem mondták – mint későbbi korokban –, hogy ezt nem szabad, ez vérfertőzés. Ilyesmit nem ismertünk. A testvéri szeretet és ragaszkodás természetes módon váltott át kamaszkorunk során testi szerelembe, s mikor összeházasítottak minket, életünk végéig tartó szerelem következett, amely megbonthatatlan egységbe forrasztott minket. Egy életre. Egy örök életre. Az örök életre.
Így születtünk le – fiatal lelkek – jó ötezer éve erre a tanulóbolygóra. Gyermekeink is születtek. Egy fiú, egy lány. S ha jól emlékszem, első életünk biztatás volt: különösebb nehézségek nélküli, akadálymentes. Talán hogy legyen kedvünk a továbbiakhoz. Melyek könnyűnek, egyszerűnek semmiképp sem mondhatók. De most, az idők mélyrétegeit fürkészve itt ez az érzés, talán emlékezés, mely számomra kedves, s ott lappang tudatom alján. A fekete hajú fiú ikertestvérem oly természetesen élt mellettem és velem, mintha énem másik fele lenne. Egymás gondolatait is ismertük, szóban keveset kommunikáltunk. Az a bonthatatlan egység, melybe beleszülettünk, megmaradt későbbi életeink során is.
Voltak hosszúak, voltak rövidebbek, ám nem kevésbé érdekesek.
S amikor először visszatértünk égi hazánkba, ott sokáig visszatartottak, mintha csak óvtak volna, fiatal, zsenge lelkeket, a gonoszságtól. Nincsenek köztes emlékeim.
Sámán
A legfurcsább, amikor valódi szeretet van. Megdöbbent igénytelenségének halk térnyerése. Mert az nem kér semmit cserébe. A vonzalom, a vágy ki akar elégülni, elégtételt, megnyugvást keres.
Tout le monde avec son aspiration – írja Németh László. Mindenki a maga törekvéseivel. A szeretet semmire nem törekszik, nem aspirál.
Semmire nem tart igényt (Vasi napló I.).
A tiszta látás képességét nem birtokolhattam mindig.
Valamely életemben vak lehettem. A harmadik szemen keresztül láttam csak. A szívemen keresztül érzékeltem az embereket.
Sziklás hegyek – újraszülettem a földnek ma Dél-Amerikaként ismert részében. Az Andok hegységben vagyok, magas sziklák tetején. Sasok.
Lelkem bölcsője ez a vidék. Testvérem lélekben velem van.
Ketten vagyunk. Most is együtt vagyunk.
Valahol vár rám egy férfi, aki szeret.
Egy kérdésem volt, mielőtt nekifogtam ennek az életutazásnak: miért ragaszkodom a mostani rövidlátásomhoz? A válasz: mert az számomra egy emlékeztető. Emlékeztet egy régi életre, amikor a látás képességét másképp birtokoltam.
Mert a vak ember is látja a világot. Mintha a bőrén is szem lenne, érzékeli, mi van odakint. Ám a szeme csak belső képeket vételez. A lélek képeit. A saját és a többi lélek képeit.
Akkor nem is voltak képeim, csak érzéseim. Nem ismertem fel embereket, csak éreztem őket.
Hogy történhetett mindez? Háború volt. Kislány voltam, kis fehér ruhában szaladtam, aztán elestem, többé a végtagjaim nem mozogtak. Csak ültem.
Semmit nem láttam. Amikor próbálom felidézni ezt az életet, nincsenek képeim róla.
Fekete színben gomolyog a világ. Hullámzik fekete-sötét gomolyag. Mégis látom, hogy egy magas hegyen ülök. Egy fehér kendős asszonyt látok magam mellett, balra, akár egy szent vagy egy angyal, fénylik a fátyla. Ő járt hozzám minden nap. Ilona, Ilona. Az is lehet, hogy én voltam Ilona, de az is lehet, hogy ő volt az. Nem tudom olykor elkülöníteni magamtól. Lehet, hogy magamat látom kívülről? Én ülök fehér fátyolban?
Talán egy szent volt az az asszony, vagy az őrangyalom. Metatron őrangyalom asszonyként jelent meg, ő segített nekem? Akkor már kevés lett volna az emberi segítség. Akkor voltam a legközelebb az égiekhez. Meg néha később is, életeim pillanataiban, hosszú eszméletvesztésem idején, amikor halálközelben jártam.
Az angyal asszonyként jelent meg, fehér selyemkendőben.
Biztonságban érzem magam.
Ez egy nagyon régi életem volt.
Vak tisztánlátó voltam. Visszavezet egy nagyon régi életbe.
A lélek vak. Kevés embernek nyílik meg a szeme a másik világra. Sámán voltam. Fülemmel hallottam, szívemmel éreztem. A látás képessége nem fontos, míg a szív görcsbe nem rándul.
Olyan szép volt ez az élet, amikor a szívemmel láttam.
Fekete volt számomra a világ, de a szív színeket látott. Gyönyörű világom volt, embereknek segítettem. Jártak hozzám. Ők elláttak.
A hátukon hordozták a terhüket, éreztem, amikor felkaptattak a magas, meredek sziklán, melynek a tetején ültem, s vártam őket. Nemcsak a lélegzetük hagyott ki. Talán a levegő is ritka volt, s csak én szoktam hozzá, hogy látomásaim legyenek. Nemcsak a levegő és a magasság tette, hogy mire felértek hozzám, ziháltak. Nehéz volt a lélekteher, melyet hordoztak. S előttem, ahogy beszélni kezdtek, felszakadtak a sebek.
Segítettem, ahogy tudtam. Kevés szóval. Volt, aki nem is értette, mit mondok. Az ilyenhez nem szóltam, nem beszéltem. Az emberek úgy tudták, elég, ha csak megpillantanak. Tudták, hogy az égiek tartanak életben, csoda, hogy megmaradtam és élek.
Már messziről éreztem, ha közelgett valaki. De mindig csak egyvalaki járult elém. Kértem, hogy álljon előttem, közel hozzám, s átáradt rám az egész élete. Ha beszélni akart, hagytam. A szó nem gyógyít. Tudtam, hogy az emberek sok szenvedést okoznak maguknak. És saját fájdalmaikat csak önnönmaguk tudnák oldozni. Én csak tükör voltam számukra, melybe belepillantottak. Látták bennem magukat, felnyílt belsőjűk, mint mély kút. Felettem a szikrázó ég, a sasok vijjogásával, a felhők, melyek olykor a nyakunkba szakadtak, s alattunk a sziklák. Életveszélyes hely. Lélektisztító. Metsző őszinteségre, vallomásra bíró hely. Nekem azért kellett ott ülnöm, hogy értem és miattam jöjjenek fel az emberek. Mert ugyan ki vállal önként, a semmiért lélektalálkozást? Az emberek többsége nem bírja elviselni a magányt, amikor szembesül a saját lélekhangjaival. Ezért jártak hozzám, mint szenthez, akit tiszteltek fájdalmaiban, nyomorékságomban megszenteltetettet. Féltek tőlem, bár mozdulni sem tudtam. Láttam őket, a lelkük nyitott könyv volt számomra. Nem kellett szem, a látás megtévesztő a legtöbbször. Helyesen csak a szívével érez az ember, s ilyenkor a legjobb, ha a szemét behunyja.
Volt egy ember, aki nagyon gazdag volt, de a lányát nem akarta szegény emberhez feleségül adni. Szenvedett, verejtékezett, éreztem a verejtéke szagát, már messziről, ahogy egyre feljebb és feljebb hágott a sziklákon. Tudtam, hogy önnön poklától én meg nem szabadíthatom. Feljött, és ítélkezni kezdett a saját élete fölött. Elmondta: azt a fiút, akivel a lánya megszökött, ő nevelte fel. És nem számított arra, hogy a fiú megszökteti majd a lányát. Tudtam, hogy a lánya eszelte ki a szökést, csak hogy szabadulhasson az apja zsarnokságától; nem a fiú, az nem mert volna ilyent elgondolni sem. És a fiatalok elmenekültek egy rokonhoz, egy másik nemzetségbe. Ott befogadták őket. Követet küldtek a családhoz, megüzenték, hogy a fiatalok jól vannak. De az apa őrjöngött. Ő sem vehette el, akit akart, neki is az apja jelölte ki, kit kell elvennie.
Ő volt azon kevesek egyike, akihez nem szóltam. Meg sem hallgatott volna.
– És mondja, szent asszony, nincs igazam?
Bólintottam.
–Na ugye? Nem viheti csak úgy el a lányom. Vissza kell hoznia.
Megint bólintottam.
– Igazat adott nekem – nézett fel a sasokra, majd a felhőkre, melyek most alattunk lebegtek. S hatalmas zsák élelmet tett a lábam elé.
– Máskor is eljöhetek? – kérdezte.
Bólintottam.
– Majd máskor is nekem fog igazat adni, s ha a szemem elé került az a gazember kölyök, magam vájom ki a szemét.
Elmosolyodtam. Lassan magasra emeltem vállam, mert karjaim nem mozogtak. Áldást mondtam a megdühödött családfőre.
Nagyon elégedetten távozott.
Utána szomorú voltam, mint akinek elrabolták az erejét. Nem szerettem volna, ha gyakran jönnek ilyen erőszakos emberek hozzám. Láttam az élete tragédiáját, ahogy el fogja fiatalon veszíteni a lányát, s az általa nevelt szegény fiatalember megtagadja őt. Hogy magára marad, a felesége is meghal. S nincs más gyereke. Nem marad semmije, csak a fennen hangoztatott igaza.
Láttam az embert. Fekete haja volt, vörös ábrázata, szélhűdésre hajlamos, magas ember. Verejtékezett jövet is, menet is. Semmi mást nem akart, csak saját élete tragédiájára igazolást keresni. Egykor neki is lehetett kedvese, akit nem vehetett el.
A fekete tengerhullámok ott kavarogtak belső szemem előtt. Fekete volt ez az ember, fekete nyomot hagyott a szememben.
Máskor öregember jött, kopasz fejjel, fehér leplekben. Világított a ruhája, onnan érzékeltem, hogy a lehető legvilágosabb ruhaszőttes volt rajta. Azt kérte, hogy maradhasson velem egy kis ideig.
Bólintottam.
Sokáig ültünk csendben, miközben rám szállt hosszú életének minden apró eseménye. Fia halála, felesége elvesztése. Unokái, akiknél lakhatott, s akik eltartották, s ő még most is szíjakból bocskorokat font. Az egész nemzetségnek, erején felül, eladásra is. Pár krajcárját, amit keresett, kedvenc unokájának, egy lánynak adta, aki szeretett cifrálkodni.
Megszerettem ezt az öregembert, aki élete utolsó erejével is egy bomló életet éltetett.
Szép volt, hogy együtt hallgathattunk. Szép volt, hogy nem szólt sokáig. S ezalatt, mint képkockák, peregtek az ember életének eseményei.
Majd mély lélegzetet vett.
– Ugye, nem baj, ha igazságtalan vagyok a többi unokámmal? Hogy nem osztom szét köztük a kis keresetem? Hogy csak annak az egynek adom?
– Nem – a hang nagyon mélyből tört fel belőlem. – Mert szereteted őt mindenki és mindenek fölé emelni. Ő királyné lesz, védd őt, és támogasd.
– Tudtam-tudtam, de azt én már nem érem meg – jósolta az öreg.
– Látni fogod, de nem veszel részt az életében. Az már másik világ, ismét háború lesz.
Az öreg bólintott. Mindent tudott már, amikor hozzám jött, semmi újat nem mondhattam neki. Csak megerősítést kapott lelkében kavargó kérdéseire.
Pár krajcárt hagyott a kövön.
– Ha majd királynő lesz, jöjjön fel hozzám, ezt a pénzt elteszem neki, az unokádé – mondtam.
A fehér ruhás szent mintha fellebbent volna a mellettem levő kőről, s markába takarta a garasokat.
– A te szemed fénye kevély királynő lesz, de egyszer majd megalázza magát. S üzenem neki, hogy akkor majd a gőgöt alázatra cserélje. – Az öreg talán hallotta, talán nem, mert elmenőben volt. A jövendölt világ, melynek ő már nem lesz részese, távolinak tűnt számára.
Ő volt unokája egyetlen támogatója. Tudta, mit cselekszik.
Egy fiatal lány jött fel a sziklaösvényen. Fehér kendőt viselt. A színek közül leginkább a fehéret ismertem fel. Valamikor az én kis ruhám is fehér volt, amelyben elestem…
– Jó asszony, kiáltotta már messziről, mi van a vőlegényemmel?
– Mit szeretnél hallani? – kérdeztem.
– A valóságot! Nem élhetek bizonytalanságban. Tudnom kell, mi a szándéka velem.
Hallgattam. Ugyan hogy mondjam meg neki a valóságot?
– Ha biztos lettél volna a szerelmében, ugye nem jössz ide el?
– Akkor nem.
– Nos, akkor menj békével. Megtudtad, amit akartál.
Állt előttem, a lélegzete is elakadt. Majd nagyot lélegzett, hallottam, ahogy veszi és fújja ki a levegőt.
– És most mit tegyek? Anyám szerint hozzá kell mennem.
– Nem lesz, kihez. Keress mást, nézz szét, ott van a közeledben életed párja.
A lány lassan fújtatott.
– Tudom.
– Nos, ha tudod, akkor mindent tudsz. Fölösleges volt feljönnöd hozzám.
– Áldj meg!
– Nem vagyok pap. Eredj békével.
– Biztos, amit mondasz?
– Majd meglátod.
Egy pénzdarabot tett a lábam elé. Az angyal odaröppent, s szárnyával eltakarta. De az angyalt csak én láttam. A lány kissé hátralépett, kendőjét igazította. Feltámadt a szél, s belebújt a ruhámba, felduzzasztotta. Az angyal szárnyára vett, s eltűntem a szikla mögött.
A lány még sokáig állt ott, majd hirtelen megborzongott, és szaladni kezdett. A sziklák lassították sietésében. Görcsösen kapaszkodott kendőjébe.
Egy nap beteg kisgyerekkel jött egy asszony. A gyermek megfázott, nehezen lélegzett. Láttam az angyalokat körülötte, különösen a védangyala tapadt hozzá. Szóltam az asszonynak, hogy vigye haza, amilyen gyorsan csak tudja, és tegye melegbe. Az angyalok vele vannak. Ragyogott a gyerek, s az anya boldogan szorította magához.
– Meggyógyul?
– De hisz nem is beteg! Őrzik az angyalok, vele vannak. Adj meleg kecsketejet neki, holnapra jobban lesz. Óvd a széltől, huzatos a házatok, tapaszd be a küszöböket!
Az asszony egy edényben tejet tett a lábamhoz. S lassan magához szorítva gyermekét bukdácsolva ment le a sziklákon.
Az angyal felemelte az edényt, megitatott.
– Vidd a korsódat – kiáltottam utána. Megfordult, s elvette az agyagedényt, köszönetet mondott, és még jobban sietett. A gyermek mélyen aludt az ölében. Megnyugodva. Az angyalok mosolyogtak fényesen.
Éjszakára egy barlangba vittek. Megmosdattak, lefektettek minden este.
Volt nap, amikor sokan jöttek, volt, amikor csak egy-egy. És voltak magányos napok. Reggel már tudtam, hogy jön-e valaki vagy sem. Mégis kiültem a helyemre, s a napba néztem. A nap az élettelen szemeimen keresztül áthatolt az agyamba, átjárta a szájüregem, egyenként éreztem a fogaim, a nyelvem hegyéig hatolt, kígyózott a torkomban. Lassan ment a nyelőcsövön lefelé a tüdőbe, a szívet átmelegítette, s megtelt a hasam vele, lekúszott a napfonatig, az ágyékig, s lábujjamig hatolva sugárzott keresztül rajtam, mintha a földhöz szegezne nyársként. Ilyenkor éreztem a felső lények jelenlétét, s a napfény összekötött a földanyával, mely alattam meleget s erőt sugárzott. A koponyámon áthatolt az ágyékig, megteremtette a kapcsolatot köztem és a föld között. Ekkor éreztem át leginkább közvetítő mivoltom. Mérhetetlen nyugalom áradt keresztül rajtam. Tudtam, hogy velem csak jó történhet. Bizalom töltött el a világ iránt, a mindenség iránt, mely angyalai segítségével szerepet ró rám, és gondoskodik rólam.
Nem éltem meg nagy kort, az éveket nem számlálhattam, a nap jelenléte számomra borús napokon is nyilvánvaló volt. A napfényt a szívemben hordva tartalékoltam. Éjjel fejem fölött volt a mindenség, szárnyas angyalokkal, lelkes lényekkel, akik egészen közel ereszkedtek hozzám, s tudtam, hogy számomra nincs határ ég és föld között. Éjszakánként a másvilágon jártam. Álmomban szóltak hozzám, eligazítottak az emberekkel kapcsolatosan, akik megkerestek. Voltak nehéz esetek, melyeket hiába láttam, éreztem át, szereplői bonyolult összefüggések, cselszövések áldozatai voltak. Éreztem a bajt a hátuk mögött, a fejük felett orgyilkosság szándéka lebegett, és nem segíthettem. Kértem az angyalok segítségét. Elkísérték őket útjukon. Királyok voltak, küldöttek, s nem segíthettem rajtuk, mert nem volt fülök a hallásra, rettegésük megbénította őket.
Minden ember ismeri a sorsát. De van, aki nem akar tudni róla, elhessegeti a sorsának tudását. Hogy van-e kiszabott sors? Ez érdekelt. Talán van, talán nincs. Választott sorsok vannak – mint ahogy én is emlékeztem az angyalok között töltött évekre, amikor elővettük azokat a térképszerű papírokat, melyeken életünk útjai kanyarogtak. Lehettem volna újra királynő. De én ezt választottam. Vak látóasszony lettem. S ezt a képességemet mindenkor fel tudom idézni. Talán most is, talán később is. Vannak emberek, akik megfejtik maguknak a sorsot, vannak, akik rejtőzködnek önmaguk elől is. Őket nem láthatom, rajtuk nem segíthetek, tanácsot sem fogadnának el. Nem is jönnek hozzám, nem állnak meg előttem.
Nem minden ember akar segítséget. Nem mindenki tart rá igényt. Az ember olykor elvakul mindenhatóságának illúziójától. Miközben magára marad, s retteg.
Angyalok jelenléte, hatalmas.
Mellkasi fájdalom.
A tudás csak teher annak, aki a szívével lát.
Mert mindent, amit születéssel hoz magával, elvisz.
Fellebbentek egy fátylat, és az egész világmindenség tudása ott van benne.
Csak a gyarló ember számára teher a tudás, ámde ünnep a tisztánlátó embernek.
Titkok házába lépek, ott van a világ tudása. Látom az összes életemet: lap lap után, annyi élet.
Piros bőrkötéses, szívszerű, mályvaszín könyvecskék: leveszek egyet, belelapozok, visszateszem. Leveszek egy másikat.
Csomópontok.
Én választottam az utamat.
Ha nehéz is, lehetőség.
Ha szegényen, ha gazdagon. A tudás a lehetőségek észrevétele.
A lehetőség mi magunk vagyunk.
Mindig csak én magam vagyok. Bármennyi szerepet magamra vállalhatok.
Kipróbálhatok akárhány életet, csak unaloműzők ezek az életek, már nem tanulok semmit, már mindent tudok.
Kezdeni kell mást!
Másoknak tanulságul mindezt felróhatom.
Az élettől nem kell félni, csak élni.
Ha a csomópontokon jó irányba megyek, enyém a mindenség.
Egy érzés irányít, hogy mi a helyes út, erre kell figyelni.
Látom a csomópontokat.
Ez az életút, lehetünk bábuk, játékosok.
Mit akarok még ebben az éltemben, amikor mindent elértem?
Nincs szükségem a látásra, mert az élet anélkül is teljes.
Nem leszek vak többé, mert azt az adományt nem kaphatom meg többé.
Régi életek krónikása vagyok.
A lótuszvirágos lány
Hosszú fekete hajú ázsiai lány vagyok, lótuszvirág a kezemben. Vízen úszom, fejemen lótuszvirágok – a lélek szimbólumai. A tóban körülöttem tavirózsák, tenyerembe veszem a vizet, olyan tiszta, hogy inni lehet belőle. Meztelenül fürdök, önfeledten. Később feleségül vett egy fazekasmester, akivel boldog házasságban éltem.
Halászkunyhóban láttam meg a napvilágot jó kétezer éve, Kis-Ázsiában, az egykori Van-tó partján. Apám szegény ember volt, anyám tizenkét gyermeknek adott életet, abból öten éltünk. A szegénység nem bántott, csak sok időbe telt, amíg vizet hordtunk, főztünk, tisztálkodtunk, ruhát mostunk. Amikor már nagyobbacska lettem, egyedül jártam a közeli tóra fürödni. Először a zsákruhával együtt merültem a vízbe, majd levetkőztem és a tó agyagos partjára telepedtem, bekentem agyaggal a zsákruhát, és dörzsölgetni kezdtem. Akkor a víz alá tettem, egy kővel lefogtam, ismét úszkáltam egy kicsit a tóban. Volt, hogy a fémedényeket, melyeket anyám főzéshez használt, magammal hoztam. Az agyagos part egyik részén a ruhám áztattam, a másikon homokkal súroltam a kormos edényeket. A tó közepéről tiszta vizet hoztam, azzal öblítettem ki az edényeket, majd lefelé fordítva a füvön hagytam lecsorogni. Nyolcéves lehettem, amikor anyámnak így segítettem a ház körül.
Máskor szénát hordtam az öcsémmel, s a fekhelyeket frissítettük fel. Sarlóval vágtuk a tóparton a magasra nőtt füvet, hagytuk megszáradni, zsákban vittük haza. A kunyhó, amelyben éltünk, egy nagyobb és egy kisebb helyiségből állt. A kisebben aludt anyám a csecsemőkkel, akik sorra születtek. Némelyek meghaltak. Olyankor apám kis koporsófélét ácsolt gallyakból, s a ház mögött máglyát gyújtott. Kisöcséim, húgaim hamva-füstje felszállt az égre. Utánuk vágyakoztam gyakran. Egy nővérem volt, aki anyám helyett már főzött is, egyre gyakrabban, ahogy az idő múlt. Anyám elnehezedett. Apám minden nap halat hozott, volt bőséggel. A testvéreim a ház mögött zöldséget és gabonát ültettek, anyám irányította a veteményezést.
A legjobban a rozsot szerettem. Kalászát letéptem, a magvait megettem nyersen, amikor nem látták. Szerettem a kertet, de leginkább a tóban és a tóparton időztem. Apám olykor messze járt, nem a kis sziklás tóban halászott, annak hideg volt a vize, a halak nem kedvelték. Azt mondta, vigyázzak, mert a tó szelleme egyszer magához húz. Féltem is, nem is. Szerettem úszni, ha tehettem, minden nap találtam ürügyet, hogy eljussak a tóra. Úgy úsztam, mint a hal. Fejem a víz alatt, olykor el-elkaptam a vízirózsa lebegő szárát, megtartottam magam a víz alatt, nézelődtem nyitott szemmel. Utána égett és piros volt a szemem, de nem bántam. Úgy éltem ott, mint a mesében. Én voltam a tavi szellem! Csak utána tudtam meg, amikor később elkerültem onnan, s a tótól búcsút kellett vennem, hogy milyen szép életem volt ott.
Tizenhárom lehettem, amikor minden elfoglaltság nélkül a tóban fürödtem. Anyánk már nem élt, és testvéreimmel még szorosabbá vált a kapcsolatunk. A napi munkán túl is összekötött minket a ragaszkodás, nagyon szerettük egymást. A zsákruhám, melyet már én javítgattam, a parton száradt. Kezemben egy lótuszvirág, fejemre koszorút fontam a tó virágaiból. Messziről egy dallamot hallottam, egy férfi énekelt. Hosszan elnyújtva, cifrázva, engem elbűvölt a hang. Aztán az ének szavait is hallottam: „Az én lelkemben egy dal él, melyet mindig hallok, de amely most életre kel, és szeretném fennen énekelni.”
– Csak tudnám, hogy kinek énekeljem! – tette hozzá, majd megköszörülte a torkát az ember. Elbújtam a virágok közé, fejem a tóba merítettem, csak az orrom és a szemem látszott ki. Így nem láthattam, hogy az öszvérfogatos ember egyenesen a tópart felé tartott. Megállította a szekerét, néhány vékony göncét hangtalanul fejtette le magáról, megmerült a vízben meztelenül. Csak a csobbanásra lettem figyelmes, amint alábukott. Mellettem jött fel a vízből, átkarolt, megcsókolt. Nem furcsálltam, pedig sohasem láttam, csodavárásban telt a gyermekkorom.
Az idegen ember úgy nyúlt a testemhez, hogy semmilyen ellenérzést nem támasztott bennem. Hosszasan csókolt, majd ölbe vett, a part felé úszott velem. Ott leültünk. A zsákruhám porrá száradt a napon, magamra húztam. A szekérből élelmet vett elő, sajtot, amit ritkán ettünk, fokhagymát. A sajtot elfogadtam, a fokhagymára a fejem ráztam. Nem szerettem, bár drága ételnek számított. Teát adott csőrös agyagedényből. Ő is ivott, de nem evett semmit. Szótlanul figyelt. Majd megmondta a nevét, meg hogy nőtlen – tette hozzá sokatmondón. Kérdezte, hogy a közelben lakom-e. Ő egy kisváros mellett lakik a tenger közelében, ahol nagy hajók járnak, ha akarom, elvisz, és megmutatja a hajókat. Sohasem láttam hajót, bólintottam, bár nem a hajó, hanem a férfi érdekelt.
Fiatalnak látszott, de a halántékán és a feje tetején sok volt az ősz hajszál. Rámutattam.
– Hány évesnek gondolsz? – kérdezte.
Vállat vontam.
– Apámnál fiatalabbnak… – mondtam tétovázva.
– Mégis mennyinek, mondd meg – unszolt.
– Negyvennek.
Fanyarul elmosolyodott.
– Mindig öregebbnek néznek a koromnál. Mert komoly vagyok. Felelősségteljes – és a mellére vert a tenyerével. – Egyedül élek, nincs segítségem, nincs, ki szeressen! – mondta egyre szenvedélyesebben. – Házam van, magam készítem az agyagedényeket, és magam járom velük a piacokat. Sok gond. Sok munka, sok számolás – elhallgatott. Majd így folytatta: – Huszonöt vagyok csak, de nincs feleségem – mondta csendesen, majd jelentősen rám nézett.
Megnyílt a szívem iránta. Úgy éreztem, hozzá kell bújnom, valami vonzott, tolt hozzá. Olyan barátságos és megnyugtató volt a jelenléte. Ahogy magyarázott, ahogy nézett, ahogy beszélt. Még akkor is mosolyogtam, amikor magához húzott, és a fülem meg a nyakam kezdte forró lehelettel csókolgatni. S amikor a zsákruhám áthúzta a fejemen, és az árokba húzott, kiabálni kezdtem, hogy nem, nem. De mintha meg sem hallotta volna.
A lova sem, amely békésen legelt a füves parton. Az árokban pillanatok alatt vadul szeretkezni kezdett velem. Öntudatlanul vettem fel az ütemét, holott érintetlen voltam. A férfi úgy vett birtokba, mintha az élete múlna rajta. Sokáig pihentünk az árokban, senki nem zavart a sziklás tóparton.
Utána feltett a szekérre, majd kézen fogva vitt apámhoz. Hosszasan beszélgettek. Talán alkudoztak. Aznap este nálunk hált Erdzsán, a fazekas, aki maga járta a vidéket a maga készítette áruval. Másnap a rakománya jelentős részét lepakolta apám udvarán, majd távozott. Apám kevesellte a menyasszonypénzt, Erdzsánnak hoznia kellett volna még árut vagy pénzt.
Amikor távozott, csak annyit mondott:
– Szürkületkor légy ugyanott, a tónál.
Szótlanul bólintottam. Semmit nem vittem magammal. Erdzsán szekerével a tóparton várt. Szótlanul vetkőztetett le, vitt be a tóba, ott szeretkeztünk. Utána sokáig kocsiztunk. A kocsi összerázott, fájt a hasam, a hátam. Hajnaltájt érkeztünk a házába, szánalmas kis kunyhó volt, kisebb, mint az apámé. Azt mondta, most készül építeni hozzá még egy szobát számomra. Szavának is állt, az elkövetkező időben külön szobát kaptam. A meglévő egyet konyhának és vendégfogadó helyiségnek használtuk. Ha éjjelente tért meg, ott pihent le a vizesedény mellett a padra.
Szerelmes voltam a férjembe. Minden éjjel az övé voltam. Nő voltam, gyönyörű, hosszú fekete hajú, vékony derekú, vágott mandulaszemű. Erdzsán keletről jött át a Van-tó irányába. Perzsa volt. Vele éltem a kunyhóban, hiszen szegény ember volt. Öszvérfogatos ekhós szekéren járta a falvakat, agyagedényekkel kereskedett. Egyetlen öszvér húzta a szekeret, mely nappal járműként, éjjel hajlékul szolgált.
Finom köntöst vett nekem az első vásár után. Szerette, ha abban vártam. Napközben magam szőtte zsákruhában jártam, fejem bekötöttem.
Imádta a lábam, a vádlimon fel-fellebbentette a köntöst, ha a hátam mögött ment, a faromon és lábamon éreztem mindig a tekintetét. Egy-egy óvatlan pillanatban szétnézett, s ha senki nem volt körülöttünk, ott helyben a földre tepert. Hagytam. Boldog voltam vele. Jelenléte ellenállhatatlanul vonzó volt számomra, mindent megtettem volna érte, s azért, hogy minél többet legyek a közelében. Ám sok útja volt, el kellett kettőnket tartania. Ez nyomasztotta őt is, s amikor megtudta, hogy nem lesz gyerekünk, szinte megkönnyebbült. Hiába, a szegény ember feleszi a jövőjét, csak hogy ne éhezzen.
Látom, hogy a kisded elalél a porban, karomból földre hanyatlik. Talán meg sem született.
Porba hullt virágom, szerelmünk gyümölcse elenyészett. Szertefoszlott a boldogság képe.
Az anyaság tartós boldogsága, más állapota nem adatott meg.
Nem emlékszem ebből az életből anyaságra. Gyermektelen házaspár voltunk. A falubeliek irigyeltek is, szántak is. Első szerelmünk virága meg sem született, elvesztettem a terhességet, s utána nem estem többé teherbe. Erdzsán örült is, nem is. Azt mondta, a testvérei gúnyolni fogják majd. De mivel szeret, és engem akar birtokolni, nem bánja, ha nem kell osztoznia rajtam egy kisgyermekkel. Féltékeny volt, s talán kicsit önző is, mint egy gyermek. Nehéz gyermekkora volt, nyolcan éltek, testvérek.
Jól emlékszem a mindennapokra, melyek nem jelentettek volna terhet nekem, ha a közelben van egy tó, ahol esténként megmerülhetek. Kértem Erdzsánt, hadd látogassam meg a családom, de azt mondta, gyalog nem enged, nagyon messze van, apám pedig nem enged majd vissza, mert ő csak félig fizette meg a menyasszonypénzt. A nővérem pedig már férjnél volt, apám maga főzött és látta el a háztartást két öcsémmel. Jól fogott volna, ha visszatérek. Úgysem volt gyermekem. Ezen elgondolkoztam. Majd megráztam a fejem. Erdzsán nélkül nem élhettem volna. Mindennapos ölelésének hiánya a halálom lett volna. Fiatal voltam, még húszéves sem.
Egy városka közelében éltünk, egy kis hegyi tanyán. Erdzsán néha bevitt magával a vásárra. De olyankor a szekéren kellett maradnom, asszony nem vehetett részt az alkudozásban. A kendőmet úgy kötöttem, hogy csak a szemem látszódjon, férfiszem nem illethetett. Mégis megláttak, szemet vetettek rám egy vásáron. Egy gazdag kalmár nézett sokáig, behúzódtam a kóber alá. Onnan lestem, hogy Erdzsánhoz megy, alkudozni kezd vele. Rosszat sejtettem.
Akkor nyilallott belém, hogy gyermektelen nő vagyok, s talán a férjem szívében mégiscsak megfogant a gyermek utáni vágy. Akkor eladhat, s másik feleséget vehet.
De Erdzsán szeretett. És számolni is tudott jól. Kiszámolta, hogy egy fiatal feleség többe kerülne, mint amennyit értem kaphat. Leguggolt a földre, a kalmár lába előtt a porba rótta a pénz ellenértékét, kis vonalkákat. A kalmár dühösen taposott bele, szétnyomta a számítást. Láttam a szemén, hogy a legszívesebben azonnal magával vitt volna. Erdzsán a kocsihoz hozta, megkért, hogy a legszebb, a kocsi mélyén eltett edényeket adjam oda a kalmárnak. Az megfogott a karomnál fogva, s leráncigált a szekérről. Kitéptem magam, s elszaladtam. Nem jött utánam senki. Estére hazaértem. A ligetekben bujkáltam, hogy senki ne vegyen észre, kerteken keresztül szöktem haza. Nem akartam más férfié lenni.
Este Erdzsán is hazaért. Szótlanul tett a ládába pénzdarabokat, sóhajtott, leült a padkára, s az arcát a tenyerébe temette. Szótlanul álltam az ajtóban. Néztem.
– Ha akarod, apám visszafizeti neked a menyasszonypénzt, és én elmegyek innen. Ha akarsz másik feleséget… – kezdtem akadozva.
Felállt, bosszúsan legyintett.
– Jól van minden így, ahogy van. De többet nem viszlek magammal a vásárra.
Utána tudtam meg, hogy a kalmár az összes agyagedényt összetörte, és egy erszényt dobott Erdzsán lába elé.
– Ne hagyd meg az életét az engedetlen asszonynak! – kiáltott rá.
Erdzsán elvesztette a biztonságát azzal, hogy mégis maga mellett tartott, sem meg nem ölt, sem apámhoz vissza nem vitt. Olykor félt, hogy amíg odavan, eljön a kalmár értem, s magával visz. Ő szívesen vitt volna magával, de nem mert. Aggodalomban teltek a napjai. A szíve meggyengült az örökös féltéstől. Úgy éreztem, nem hozok rá szerencsét. Hogy boldogságunk napjai meg vannak számlálva.
Amikor tevekaravánt láttam messziről érkezni egy este, eloltottam a tüzet, melyen épp Erdzsánnak vacsorát főztem volna, mire hazaér, levettem már felöltött kelmeköntösöm, amelyben kedvét keresve vártam, s a ládába tettem sietve, magamra kaptam a zsákruhám, és a kert alatt kiszöktem a pusztába. – Erdzsán mégis eladott volna a kalmárnak? – zakatolt bennem. Megpróbáltam apám vidéke felé venni az utat, de nem voltam biztos benne, hogy jó irányba haladok.
Hajnaltájt lehanyatlottam, már nem bírtam az erőltetett járást. A szemem káprázott a szomjúságtól, eltévedtem a pusztában. A felkelő nap épp szemembe sütött, nem vettem észre, hogy a hátam mögé vadállat lopózott. Erdzsán harmadnap a zsákruha darabjait és néhány csontot talált. A vadak széthordtak akkorra.
Szívemben Erdzsán és apám iránti aggodalommal, de megbékélve távoztam. Anyám és apró kistestvéreim már vártak. Mosolyogtam: elégedett voltam, mert egyetlen férfi tett boldoggá ebben az életben – amennyire csak tehetett. Vigyázott rám. Nem lettem szívtelen emberek prédája. Az oroszlán csak jót tett velem, éreztem, ha nem öl meg, a boldogságomnak amúgy is hamarosan vége szakad. Erdzsán már nem sokáig tudott volna vigyázni rám. Így az sem bosszantott, hogy félreismertem a helyzetet: az a karaván nem jelentett veszélyt rám. Akkor az a karaván nem.
Erdzsánra vártam odafent, mert tudtam, hogy hamarosan utánam jön. Sokáig nem is késlekedett. Az aggodalom és a túlhajszoltság ölte meg.
Szegény ember volt, kínlódó életet élet, s bár túlélt engem, aki fiatalon távoztam, ő sem ért idős kort.
Emlékszem rá, mielőtt kétezer év fátyla fellebbent volna alakjáról, láttam szemem előtt megtestesülni. Láttam, amint a földgömb északi féltekéje irányából egy repülőn dél felé tart. Amikor találkoztunk, pillanatok alatt egymás közelébe kerültünk. Tudtam, hogy tartósan nem lehet az enyém. Talán egy éjszakára, egy hétvégére.
Magas rangú hivatalnok volt. Muzulmán. Kérdezte, nem éltem-e Törökország területén. A régi életemben igen – viccelődtem vele. Bólintott.
A szegénységtudatát az évezredek nem mosták le róla. Szegény ember volt egykor, ma is annak érzi magát. Hiába lett kevély hivatalnok, akinek több ezer ember lesi szavát. Lélekben ma is az a kis-ázsiai ekhós szekeres kereskedő, aki egykor régen kínlódva járta a falvakat, agyagedényét kínálva.
Mikor egy ágyban alszunk, a szegénységgel kínlódó, tárgyait, kevés pénzét megbecsülő agyagedény-kereskedő lélegzik mellettem (Utazásaim Rőt Macskával).